Lehel kürtje

a → kalandozások mondakörének eleme. Hősének neve régi kútfőinkben Lél, a Lehel névalak Bonfini nyomán lett általános. A monda szerint az augsburgi vesztett csata után a kürtös Lehel és társa, Bulcsu, a magyarok vezérei fogságba estek, s Konrád német császár halálra ítélte őket. Lehelnek utolsó kívánsága volt, hogy még egyszer megfújhassa kürtjét; a kezébe adott kürttel pedig agyonsújtotta a császárt: „Te fogsz előttem menni és szolgám leszel a másvilágon”. A monda kialakulásának alapja az a keleti nomád népeknél, a magyarokon kívül a mongolok, tatárok, de újabb adatok szerint valószínűleg a bolgárok, besenyők és más népek körében is elterjedt s → Attila temetésének mondájában is jelentkező ősi hiedelem, hogy a harcban elpusztultak a másvilágon legyőzőik szolgái lesznek. Ez a hiedelem sem az Augsburgnál győztes Nagy Ottó császárral, a német-római birodalom megszerzőjével, sem pedig testvérével, a Lélt és Bulcsút Regensburgban kivégeztető Henrik herceggel szemben mondailag nem érvényesülhetett; annál kevésbé, mivel a keleti ősköltészeti hagyományok a hősök felmagasztalását követelték. Érvényesülnie kellett viszont a csata harmadik német vezéralakjával, Konrád herceggel szemben. Az a lotharingiai herceg lép a mondában Ottó (és egyúttal Henrik) helyébe, válik császárrá (s egyben vezéreink bírájává), akit a magyarok amazoknál jobban ismertek és többet emlegettek, mivel korábbi, 945. évi hadjáratukban szövetségesük volt. A mondaképződés szempontjából döntő, hogy Augsburgnál Ottóhoz visszaszegődve ellenünk harcolt, s a magyarok nyilától találva valóban elesett; így alkalmassá vált arra, hogy a legyőzöttek másvilági szolgaságáról vallott hagyományt személyéhez kapcsolják. Két esemény: Konrád eleste és a vezérek kivégzése a mondaképződés törvényei szerint egybemosódik. Ez név- és személycserét s hősénekeink, mondáink hagyományaihoz való alkalmazkodást eredményez. Anonymus (1200 ? tájt) már a Konrád név hatása alatt teszi I. Konrád német király korába (911–918) Lél és Bulcsú kivégzését (55. fejezet). A mondaalakulás lényeges eleme a kürt. Lél, Tas fia, a honfoglalás harcaiban is kürttel jelenik meg Anonymusnál a titeli csata előtt („tuba cecinit”, 39. fejezet), azzal ad jelt a Salán elleni támadásra. – Keleti társadalmakban, így népünknél is méltóságjelvény a kürt, Lél vezéri tisztségének, egyben törzse kiváltságainak is kifejezője. E törzs talán azonos régi forrásaink Kürt törzsével, Lél birtokai: a Kisalföld és a Felvidék déli peremterülete, a Kürt törzs telephelyeivel részben egyezőnek látszik. Népünk is tudni vélte, hogy Lél foglalta el Galgóc várát, itt is temették el Lehel tornya alá; birtoka volt a Jászságban; fia, Zombor pedig a hasonló nevű városban tartotta székhelyét. A Lél személyéhez fűzött kürt-hagyomány, a „kürtös Lehel” emléke tette szükségszerűvé, hogy őt népünk a vesztőhelyen is kürtjével lássa, s a kürtben fegyvert fedezzen fel, amely alkalmas ellenségének legyőzésére. – Azzal a nézettel szemben, hogy a monda teljes egészében népünk mesévé színező történeti emlékezetében alakult ki, valószínűbb, hogy formálásához a középkori lovagi költészet epikus alkotásai is hozzájárultak. Ilyennek vélték a bibliai Salamon király alakja köré szövődött, bizánci vagy éppen jeruzsálemi mondai magból századok során kibontakozott, végül lovagi köntösbe öltöztetett epikus énekeket, amelyekben a király a bitó alatt megfújt bűvös kürt segítségével menekül meg (Huon de Bordeaux, valamint König Rother c. eposzok stb.). Valószínűbb a Roland-ének hatása, amelynek nyomai hazai okleveles adatokban a 11. sz. végétől nyomon kísérhetők; Roland Lehelhez hasonlóan csak a csata elvesztét, halála közeledtét felismerve fújja meg Olifant nevű kürtjét („par grant dulor sunet sun olifan”, 1763. sor). Középkori forrásaink közül először a 11. sz.-i Régi Gesta rögzítette a mondát, ennek nyomán jelentkezik immár végleges változatában a Képes Krónikában (33. fejezet) és tőle függetlenül a Budai Krónika családjához tartozó források szövegeiben. Kézai krónikája azonban (1283 tájt) szájhagyományból jegyezte le, „azt mondják” bevezetéssel („fertur”, 147. fejezet), s mint képtelen mesebeszédet történetileg elfogadhatatlannak tartotta. – A szájhagyomány továbbélésének tárgyi támasztéka lett utóbb a Lehel kürtje néven ismert, Jászberényben őrzött történelmi ereklyénk. Az i. sz. 900 tájt készült bizánci stílű, perzsa hatásokat őrző, nyersen erőteljes faragású elefántcsont-kürt a 17. sz.-ban tűnik fel a régi jászberényi r. k. templom falán, 1642-ben a ref. egyház pecsétjén, utóbb hét jász község pecsétjén is. Vöröses foltjait Konrád vérének véli, öble csorbulását Lehel csapásából eredezteti a hagyomány. Az egykori erdélyi Udvarhely megye népe úgy tudta, a patakfalvi Százhalomból került elő. Jászberényben mint a jászok főkapitányának jelvényét s mint ivókürtöt ünnepélyes alkalmakkor használták. Díszítőelemei eredeti vadászat, harc, viadalok, erőpróbák alkalmával betöltött jeladó funkciójára utalnak; az 1950-es években Kádár Ferenc dévaványai pásztor meg is szólaltatta. Egészében a Lehel-monda másodlagos járulékos eleme. – Irod. Szendrey Zsigmond: Történeti népmondáink (Ethn., 1923–24); Solymossy Sándor: Lél vezér kürtmondája (Ethn., 1929); László Gyula: Lehel kürtje (Bp., 1953); Moravcsik Gyula: Zum Bericht des Leon Diakons über den Glauben an die Dienstleistung in Jenseits (Studia antiqua, A. Salač septuagenario oblata, Praha, 1955); A magyarok elődeiről és a honfoglalásról (szerk. Györffy György, Bp., 1958); Korompay Klára: Középkori neveink és a Roland-ének (Bp., 1978).