lészás nádtető

A kisalföldi községekben, Sopron, Moson, Győr, Komárom, Pozsony m.-kben alkalmazott sajátos tetőfedésnél a tetőzet gerendázatára nem szögeztek lécezést – mint az másutt az országban általános volt –, hanem nádból szalmakötéllel, iszalaggal (erdei folyondár szárával) teherbíró szőnyegszerű szövetet, lészát kötöttek. Ezt a gerincszelemenre kötve, lefedték vele az egész tetőszéket, majd a nádszőnyegre, lészára verték fel a tető nádhéjazatát. Régebben fűzvesszővel, újabban dróttal, valósággal a lészára varrják a héjalás nádazatát. Lakóházaknál, pajtáknál egyaránt szívesen alkalmazták még a nagygazda családok is. A lészás nádtetőt ugyanúgy javították, mint a lécezésre felvert tetőket. A lészás nádtetők az 1950-es évek végén még rendkívül gyakoriak voltak. A lészás nádtetőhöz speciális felerősítésű → torombakötéses oromzatot, ill. szegélydeszkázatot kellett használni, mivel a tető széleit beszegő deszkákat nem lehetett a nád-, zsúp-, cseréptartó lécekhez szegezni. A lészás nádtető használata a nádban bővelkedő vízjárásos, holtmedrekkel, tavakkal tarkított kisalföldi tájon jelentős faanyag s főként fűrészáru megtakarítását tette lehetővé. A lészás nádtető elterjedési területén napjainkig szokásos volt nádfalakkal építkezni, különösen a pajták, színek falait építették szívesen nádból. A nádfal a csapadék becsorgását, az eső beverését jól akadályozta, kiváló hőszigetelő volt, de lehetővé tette a pajta, szín folyamatos légcseréjét is. A nádfalakat a tetők lészáihoz hasonló technikával készítették el, s állították korcokkal merevítve az építmény gerendázata mellé.