ló (lat. Equus caballus)

TARTALOM

lobogós ujjú ing

lóalakoskodás

ló utánzása, alakítása; az → állatalakoskodás legkedveltebb formája volt a magyarságnál. Különböző módjai ismeretesek. 1. A legáltalánosabb az, amikor két legény egymás mögé állva előrehajlik; a hátulsó az elsőnek megfogja a derekát. Leterítik őket pokróccal vagy lepedővel. Az elülső legény botot tart maga előtt, amelyen egy cserépfazék van. Ez alkotja a ló fejét. A farkát többnyire kenderszöszből készítik, a pokróchoz kötik vagy a hátulsó legény bothoz erősítve tartja, kidugva azt a pokróc nyílásán. – 2. A lóalakítás másik gyakori formájában a ló fejét fából faragják ki. Egy lefelé fordított teknő egyik végéhez erősítik és felkantározzák, másik végéhez lószőrfarkat szegelnek. A teknő fenekén nyílást vágnak. A lovast, ill. a huszárt alakító játékos a teknő nyílásába áll és a derekára „húzza a lovat”. A teknőt a lófej és a farok kivételével beborítják lepedővel. Azt a benyomást igyekeznek kelteni, mintha a lovas a ló hátán ülne. Gyakran egy szalmával kitömött, csizmás nadrágot tesznek át a teknőn, – ezáltal úgy tűnik, mintha a lovas nyergelné a lovat és az ő lába lenne a kengyelben. – A lóalakoskodás általában → farsang alkalmával, a → fonókban, a → lakodalom játékai között fordul elő. Lóalakoskodás az aprószentek napi → gircsózás szokása is. Főleg az első típusú lóalakoskodásban a cselekmény lényege, hogy a szereplők, a jelenlevők a lóra alkudoznak, de megegyezni nem tudnak. A jelenet azzal ér véget, hogy a ló gazdája megöli, fejbe üti a lovat, azaz a ló fejét alakító cserépfazekat szétüti. A lóalakoskodás első formája a magyar nyelvterületen, különösen a Nagyalföldön általánosan ismertnek tekinthető, a másodikra elsősorban K-Mo. területéről és Erdélyből vannak példák. A lóalakoskodásnak számos variánsa ismeretes az európai népszokásokban. – Irod. Dömötör Tekla: Állatalakoskodások a magyar népszokásokban (Ethn., 1940); Baumel, Jean: Le masque-cheval et quelques autres animaux fantastiques (Paris, 1954); Dömötör Tekla: A színjátszás funkciója falun (Bp., 1960); Ferenczi Imre–Ujváry Zoltán: Farsangi dramatikus játékok Szatmárban (Műveltség és Hagyomány, 1962).