ló (lat. Equus caballus)

1. igavonásra, lovaglásra és teherhordásra használt, hasítatlan patájú háziállat. Egészen a 18–19. sz.-ig elsősorban hadviselésre és távolsági közlekedésre használták. Igavonásra általában csak a legújabb időkben fogták be. A magyar mezőgazdaságban a gépesítés előtt a ló jelentette a legfőbb igaerőt. (1869-ben 2 159 000); 1895-ben 2 282 000; 1935-ben 886 000; 1962-ben 400 000 db volt az ország területén.) A Mo.-on tenyésztett lófajták három vadon élő ősre, a tarpánra (Equus caballus gmelini), a diluviális lóra (Equus caballus robustus) és a pónira (Equus caballus europaeus) vihetők vissza. Hazánkban a 19. sz. közepe óta két fajta változat tenyésztése vált általánossá. A nyugati tájakon a nagy termetű, igavonásra alkalmas hidegvérű (muraközi) és a különböző, főleg keleti (arab) fajta keresztezések révén kialakult, kocsilónak, igavonónak és hátasnak egyaránt alkalmas melegvérű változat (gidrán, kis és nagy nonius). Ez utóbbi tenyésztésében a II. világháborúig, a nagybirtok mellett a Duna–Tisza közén (Kiskunhalas, Kiskunfélegyháza), a Tiszántúlon (Debrecen, Hajdúböszörmény, Nyíregyháza, Békéscsaba, Szentes) a parasztgazdaságok is kiváló eredményeket értek el. – A ló neme szerint lehet mén vagy csődör, kanca, herélt vagy paripa. Kor szerint egyéves korig szopós, választott vagy rúgott csikó, aztán másodfű és harmadfű. Színe szerint a hófehértől a korompejig mintegy negyven különböző névvel illetett változatban ismert. Az igázásnak, fogatolásnak és szerszámozásnak tájanként igen változatos formái alakultak ki. – Irod. K. Kovács Péter: A járó, vonó és fejős jószág betanítása Tiszacsegén (Ethn., 1951); Balogh István: A lófogatok Debrecenben a XVIII–XIX. században (Ethn., 1965–66); Selmeczy László: Adatok a ló-igaerő betanításáhoza Kárpát medencében (Ethn., 1970). – 2. A lóval kapcsolatos hiedelmek (→ hiedelem) és → mágikus eljárások részint az állat egészségének biztosítására, részint a ló legfőbb hasznára, igavonó erejének megmaradására és fokozására, ill. megkötésére és feloldására vonatkoznak. A ló egészségének biztosítására általános hiedelem: karácsonykor minden ételből adnak neki egy keveset (→ karácsonyi vacsora); éjféli mise előtt a → Luca napján eltett piros almáról itatják; rüh ellen hajnalban megúsztatják a lovakat. Szaporítására vonatkozó hiedelmek is ismertek; pl. akkor kell hágatni, amikor a halottas házból kiviszik a halottat; hágatás előtt kenyérbélbe akasztott kapcsokat adnak be. → Rontás, → szemverés megelőzésére pl. kiscsikó születésekor az anyja farkából néhány szál szőrt vagy piros szalagot szoktak kötni a nyakába. A ló igavonóerejére vonatkozó hiedelmek egy része → előírás és → tilalom: pl. újholdkor kell először befogni; nem szabad befogni Szent György napjakor, húsvétkor, pünkösdkor, nagypénteken. Először malomba menet fogják be, hogy olyan jól járó legyen, mint a malom. Jó futó lesz a ló, ha pl. hámjába szentelt kígyónyelvet varrnak; vagy sírból vett porrátört koponyával etetik. Első kihajtásakor kötőfékje egész nap az ágy fejében van, hogy el ne futhasson. Vonóerő megkötését és feloldását → tudós kocsis, → boszorkány irányítja. → Előjelként is szerepelhet a ló: pl. szürke lóval találkozni szerencse, ha fehér ló az udvarra szalad, halált jelez. A gyógyításban (→ népi gyógyászat) tartozékainak lehet szerepe: pl. sebgyógyításnál a lótrágyának; a → szemölcs elkötésénél a lószőrnek; köhögős gyereknek lótejet adnak. Vannak hiedelmek, amelyek a ló eladásával kapcsolatosak: pl. vásár előtt a tükörbe nézetik; az állattal együtt a ház előtt szedett 3 kis rögöt is magukkal viszik. – A lóval kapcsolatos jeles napi szokásokat → nagypéntek, → Szent György napja. – Ló képében megjelenő hiedelemalakok: → garabonciás, → táltos, → boszorkány. – A ló gyógyítását → állatgyógyászat, → keh.

Lószerszám (Átány, Heves m.)

Sallang (Szeged)

Az eladó a vevőnek megmutatja a ló fogát (Hortobágy, hídivásár)