nagypéntek

→ húsvétot megelőző péntek, a kereszténység e napon emlékezik Jézus kereszthalálára. Az ünnep első nyomai a 4–5. sz.-ig nyúlnak vissza. Szertartásai már a 8–9. sz.-ban kialakultak; ezekben a gyász és a kereszt tisztelete, imádása domborodik ki. Bár az ősegyházban nem tartották ünnepnek, mert böjti nap volt (→ nagyböjt), a kereszténység századai alatt számtalan kereszténység előtti képzet, a tavaszkezdetre utaló → hiedelem, → szokás kapcsolódott e naphoz. Ezek közül az utóbbi évtizedekig legismertebb volt a hajnali → fürdés: pl. Felsőszemeréden hajnali 2–3 óra körül mentek a fiatalok a patakra mosakodni. A mosakodás mindig a víz folyásával szemben és visszakézből történt. A mosakodás után a patak vizéből haza is vittek és a húsvéti ünnepek alatt is azzal mosakodtak, általában egészségvarázsló (→ egészségvarázslás) céllal. Némely vidéken az állatokat is megitatták a patak vizéből, máshol a lovakat úsztatták meg a folyó vizében. Szeged-Alsóvárosban a beteg kisgyerekeket is levitték a Tiszára, hogy a bajt lemossák róluk. Elterjedt hiedelem volt, hogy aki a folyó vizében megmosakszik, egészséges lesz, nem lesz beteg, nem fáj a szeme, fürge lesz a munkában. A lányok azt várták a mosakodástól, hogy szépek legyenek, ne legyenek szeplősek. Ahol a víz partján fűzfák voltak, odamentek mosakodni, hogy szép, hosszú hajuk legyen. A Székelyföldön éjjel 12 órakor merítettek vizet az Oltból és megszentelték vele az istállót, az állatokat, a házat és ittak belőle, majd megmosakodtak benne. A néphit vallásos magyarázatot is fűzött a szokásokhoz. A folyóvíz mágikus erejét sokfelé magyarázták azzal, hogy azért hasznos nagypénteken, mert Jézust, mikor a katonák kísérték, beletaszították a Cedron patakjába, s ezzel megszentelődött. Ezért néhol → aranyos víznek is nevezik a napfelkelte előtt merített vizet (→ katartikus rítusok). – A nagypénteki szokások második csoportjába tartozik a → féregűzés. Göcsejben az ilyenkor mondott féregűző szöveg („Patkányok, csótányok, egerek, poloskák oda menjetek, ahol füstös kéményt láttok!”) arra is utal, hogy valamikor Jézus halálának emlékezetére minden háznál kialudt a tűz. Érsekcsanádon még néhány évtizeddel ezelőtt is előfordult, hogy egy-egy gazdasszony addig nem rakott tüzet, amíg más kéménye nem füstölt, nehogy a bolhák ellepjék a házat. Egyéb tilalmak (→ tilalom) is ismertek voltak; pl. nem volt szabad a szárnyas állatot levágni, nehogy dögöljenek az állatok. Szántani sem volt szabad, mert e napon Jézus a földben volt. Ugyanakkor Göcsejben délután a kora tavaszi veteményeket vetették. – A keresztény középkorba vezethető vissza a nagypénteki → tűzgyújtás, annak emlékezetére, hogy hajnalban, amikor Jézust Pilátus elé vitték, a szolgák és katonák tüzet gyújtottak és amellett melegedtek. Nógrád, Heves több helyén ismert ez a magyarázat. Felsőpetényben az I. világháború előtt nagypénteken este tüzet gyújtottak a templom mellett, annak emlékére, hogy amikor Jézus sírját őrizték, a tűz mellett virrasztottak. A tüzet a suhancok és a legények szórakozásból át is ugrálták. Az egykori vallásos tárgyú cselekmény profanizálódását szemlélteti a nagyhindi szokás, ahol nagypénteken hajnalban a férfiak azért rakták a tüzet – a szomszéd faluval határos részben –, hogy a termést a jég el ne verje. Néhol e napon gyakorolták a → Pilátus-égetés szokását. Nagypéntek a ref.-ok egyetlen hagyományos böjti napja. Sok helyütt az év legjelentősebb egyházi ünnepeként tartották. Templomba gyászruhában vagy gyászt kifejező ruhadarabot öltve mentek (D-Dunántúlon fehér ruha, fehér fejkendő). – Irod. Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); Zalán Menyhért: A nagypénteki mosakodás (Ethn., 1927); Bálint Sándor: Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza (Bp., 1938); Manga János: Ünnepek, szokások az Ipoly mentén (Bp., 1968).