Pilátus-égetés

nagyszerdán, nagycsütörtökön vagy → nagypénteken (→ húsvét előtti héten) gyakorolt szokás, amely egy Pilátust (aki az evangélium szerint Jézust keresztre feszíttette) – egyes esetekben Júdást – jelképező szalma vagy rongybábu megveréséből, elégetéséből állt. Csíkkozmáson pl. a nagypénteki vecsernye után egy gyermeket kergettek az udvar körül, s ha megfogták, elverték. Csanádapácán nagyszerdán és nagycsütörtökön délután, amikor a pap a templomban a Miserere mei kezdetű zsoltár után könyvével megütötte az oltár lépcsőjét, a hívők botokkal verték a padokat, hogy Pilátus szenvedjen, amiért elárulta Krisztust. Tolnában a legénykék egy deszkára Pilátust ábrázoló alakot rajzoltak, s azt a templomi szertartás befejezése után elverték. Bakonybélben nagycsütörtökön este a község határában lévő Borostyánkúthoz Pilátust ábrázoló szalmabábut vittek, s azt az ott meggyújtott tüzön elégették (→ téltemetés). A tűz mellett gyakran egész éjjel időztek, annak emlékére, hogy amíg Jézust vallatták, a szolgák és a poroszlók is tüzet gyújtottak és annál melegedtek. A Pilátus-verést Bornemisza Péter is említi: „…kiknél most balgatagbak azok, kik pénteken vervén az Pilatust erősen zörgetnek.” Sopronban a reformáció első idejében is szokásos volt, hogy a Júdást – aki Jézust 30 ezüstpénzért elárulta – jelképező szalmabábut ünnepélyesen körülhordozták és megégették. A Pilátus-égetés soproni Júdás-égetéshez hasonló változatai Ausztria, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Lengyelo. r. k. lakosságú vidékein is ismertek voltak. Lengyelo.-ban a szalmából vagy rongyból készített Júdás-bábut nagyszerdán, a templom előteréből kiindulva vitték végig a falun, majd a falu végén elégették vagy a vízbe dobták. – Irod. Gugitz, G.: Das Jahr und seine Feste im Volksbrauch Österreichs (Wien, 1949); Bystroń, J. S.: Dzieje obyczajóv w dawnej Polsce, viek XVI–XVIII. (Warszawa, 1960); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964); Bálint Sándor: Karácsony, húsvét, pünkösd (Bp., 1973).