téltemetés, télkiverés, télkihordás

a tél eltemetését, kiűzését jelképező → népszokás. A tél végének vagy a tavasz kezdetének valamelyik naptári ünnepén (→ naptári ünnepek) Európa minden népénél, így nálunk is ismert, és katartikus (→ katartikus rítusok), ill. gonoszűző (→ gonoszűzés) jellege is volt. Az eltemetés, a faluból történő kiűzés, kihajtás gondolata egyformán kapcsolódhatott élő emberhez, szalmából, rongyból stb. készített bábuhoz és egyéb, a telet, a hideget, a fagyot megszemélyesítő tárgyhoz. Szegeden a század elején még szokásban volt a téltemetés, amely abból állt, hogy egy öregasszonynak formált rongybábut a tél végén levittek a Tisza partjára, s ott vagy meggyújtották, vagy belökték a Tiszába. Esetleg ugyanakkor a Tisza partján egy vagy több nagy hóembert készítettek, s amikor a város utcáin meghordozott, s végül a Tisza partján meggyújtott rongybábut belökték a Tiszába, utána vidám nevetés és kiabálás közben a hóembert, ill. a hóembereket is a vízbe fordították. Rákospalotán Orbán napjának kora reggelén a család legidősebb asszonya a fagyot, a földet csapkodva, a kemence sarkától az utcaajtóig seprűzte. A téltemetés gondolatát kifejező cselekmények → szilveszterkor, → farsangkor és a → böjti időben is szokásban voltak. Somló vidékén pl. az ó-év estéjén egy görnyedt hátú öregnek öltözött suhancot egy másik az utcán át a falu határáig korbácsolt. Déván ugyancsak az esztendő utolsó napjának délutánján a fiatalság egy legényt vagy legénynek öltöztetett szalmabábot a falu szélén gödörbe fektetett. Nyárád mellett a szalmabábot meghordozták, majd a falu végén eltemették. A téltemetés változatai farsangtemetés, bőgőtemetés elnevezéssel farsang keddjén (→ halottas játék), a böjti savanyú leves, a dög stb. jelképes kihordásaként → kiszehajtás néven virágvasárnap is szokásban voltak. – A szlovák falvakban a fekete vasárnapi szalmabábu kihordásához énekelt szöveg utal gyakran a tél kiűzésére. Rochovcén és Markuskán énekelt szöveg így szól: „Odaviszem, odaviszem ezt az átkozott telet, idehozom, idehozom azt a meleg nyarat”. Itt a szalmabábu vízbedobását – amint a cselekmény végzői mondták – azért végezték, hogy elvigyék a telet a patakba és jöjjön a nyár, Cseho.-ban farsangkor egy szalmabábot hóval temettek be, Gergely napján pedig vidám menetet rendeztek, amelynek közepén szalmával kitömött emberi alakot vittek. Az egyházi hatóságok tiltásából tudjuk, hogy Bautzenben 1523-ig – valószínűleg ezután is – szokásban volt, hogy febr. 22-én, amikor a tavasz ébredésének ünnepét tartották, a telet egy kitömött szalmabáb alakjában hordozták végig az utcán, majd a város melletti dombon elégették. Thomas Hiärn ad hírt arról, hogy Észto.-ban újévkor egy szalmacsomóból férfialakot készítenek, amit „metziko”-nak neveznek és azt mondják róla, hogy a barmokat megvédi a vadállatoktól és megőrzi a határt. Az észtek Gyümölcsoltó Boldogasszonykor készítették a bábut, amit egyik évben férfinak, a másikban nőnek öltöztettek. A bábut feltették az istálló padlására és tavasszal énekszóval hordozták körül a faluban, majd kivitték az erdőbe és egy fára helyezték. Württembergben, Tübingenben stb. farsang végén temették a szalmabábut. Oroszo. muromi kerületében a női ruhába öltöztetett szalmabábut teknőbe fektették, majd a vízbe dobták. – Irod. Kovács János: Szeged és népe. Szeged ethnographiája (Szeged, 1901); Mannhardt, W.: Wald- und Feldkulte (I., Berlin, 1904); Szendrey Zsigmond: Részletek a magyar szokás- és babonaszótárból (Ethn., 1941); János Manga: Morena a jej mad’arské obmeny (Slovenský Národopis, 1956).