keh

a népi → állatgyógyászat betegségelnevezése. Először a Kolozsvári Glosszákban (16. sz. első fele) fordul elő, majd a század végén s a 17. sz. elején Balassi Zsigmond kéziratos receptgyűjteményében. Ettől kezdve napjainkig, országszerte kehi, kehe, fulladozó keh változatokban ismert. a) Ló (marha és disznó) köhögéssel, légzési nehézséggel járó, az emberi asthma bronchialéval azonos, gyógyíthatatlannak tartott betegsége. Azonosnak tartják a b) hörgősséggel (fél oldali hangszalagbénulás; n. recurrens paresis) és c) a mirigykehhel (csikók fertőző, főleg az áll alatti nyirokcsomók gennyes beolvadásával járó betegsége). Hódmezővásárhelyen a tüdőbajjal, Harkakötönyben (Szegedi Szótár) a hámsíró nevű lóbetegséggel tartják azonosnak. Okának részben a hűlést, megfázást tartják, s a betegség fészkét a gyomorba („kihánnya a kehet”), ill. a torokba helyezik („be van dagadva, olyat talál ott, mint egy tyúktojás”, → mirigy). Gyógyítására növényi (kendermag, kendermagolaj, egérfarkfű stb.), emberi (vizelet), egyszerű vegyi (ecet, kénkő, gálickő, timsó stb.) és állati (óháj, ószalonna, tyúkganéj, tojás stb.) eredetű anyagokat használnak. Ezek közül egyedülálló a Felső-Ipoly menti adat: fehér lovat tavasszal megölnek, hét részre vágják, hét tűzön megsütik, kicsepegő zsírjába → nagyszombat éjjel hét sírról szólatlan szedett füvet tesznek. – A keh szó román, szlovén, keleti szlovák megfelelőit magyarból való átvételnek tartják. A Békés megyei szlovákok gyógymódja viszont eltér a magyarokétól: ők libazsíros zabbal „hajtják ki” a kehet. – Irod. Herman Ottó: A magyar pásztorok nyelvkincse (Bp., 1914); Vajkai Aurél: Egy bakonyi falu paraszt állatorvosai (Ethn., 1938); Eckhardt Sándor–Balassi Zsigmond: Lovak orvossága (Bp., 1957).