nagyszombat

a → nagyböjt és a nagyhét utolsó napja, → húsvét vigiliája. Az egyház első századaiban estefelé kezdődő szertartások és a húsvét napján éjfél után mondott mise a 10. sz. körül helyeződtek át nagyszombat délelőttjére. A liturgia cselekményei közé tartozik a tűzszentelés, amit Galliában már a 8. sz.-ban gyakoroltak, s a 9. sz.-i adatok szerint mind a három utolsó böjti napon (csütörtök, péntek, szombat) gyújtott tüzet ugyanazzal a kővel csiholták. A szertartás eredete bizonytalan. Szent Bonifác, a németek apostola a 8. sz. közepén az „ignis paschalis” tárgyában intézett levelet a pápához. A pápa válaszából kitűnik, hogy a tűzszentelés akkor Franciao.-ban már szokásban volt. Némely szerző szerint a tűzszentelés szertartása a pogány germán tavaszi tüzek elnyomása céljából került az egyházi szertartások sorába. A középkorban, amikor a szertartást még a délutáni órákban tartották, a tüzet a templom pitvarában szentelték meg, és utána szólaltak meg a harangok, jelezvén azt is, hogy elmúlt a böjt. A tűzszenteléshez számos → hiedelem fűződött: védelmet nyújtott a rossz idő, a szerencsétlenség, a → tűzvész ellen, a szertartáson részt vevők a parazsat hazavitték és a tűzhelyen az előző estén kialudt tüzet ezzel gyújtották meg. A nagyszombati → új tűz gyújtásának hazai szokásáról a Pray-kódex (12. sz.) is megemlékezik, amikor elmondja, hogy „... tegyenek tömjént a a tömjénezőbe, hintsék meg szenteltvízzel, és minden házban kioltva a régi tüzet, osszák szét az új tüzet a lakosság között”. – A szentelt tűz parazsaihoz, mint a legtöbb szentelményhez (→ szentelmények) számtalan hiedelem és → mágikus eljárás kapcsolódott. Láziban pl. a szentelt tüzet a szántóföldekre is kivitték, hogy termékenyek legyenek, tettek belőle a libák itatójába, hogy azok egészségesek legyenek, → vihar idejére a tűzre tettek, hogy a villám elkerülje a házat. Nagyhinden (Nyitra vidék) a szentelt tűz (Júdás-tűz, → Pilátus-égetés) elhamvadt szenét húsvét napján napfelkelte előtt az elöljárók kivitték a földekre, és ott elszórták a búza közé, hogy ne legyen üszkös. Göcsejben fehér nyárfa ágával és keserű gombával a szántóföldekre helyezték, hogy a penész, a hernyó ne pusztítsa a káposztát. Három darabot a kemencébe dobtak, hogy elhárítsák a jégesőt. → Féregűzést is végeztek e napon, ami a harangok megszólalásával egyidőben történt. Pl. Egercsehiben (Heves m.) a gyerekek kolomppal és csengővel körülszaladták a házat és ezt kiabálták: „kígyó, béka, távozz a házamtól!”. Egerbocson (Heves m.) a fiatal asszonyok és lányok tették ugyanezt, amikor a ház környékét seperték. Ugyanitt az asszonyok és lányok harangszókor egy késsel a gyümölcsfákat is megveregették, hogy sokat teremjenek. – A nagyszombati szertartásokhoz tartozik a vízszentelés is. Azoknak a családoknak az asszonyai, amelyeknél a → vízkeresztkor szentelt víz már elfogyott, nagyszombaton szentelt vízből vittek haza. Csíkban meghintették vele az udvart, hogy a békák ne járják. Az Ipoly mentén húsvét reggelén ezzel szentelte meg a gazdasszony evés előtt a kocsonyát. Máshol azt tartották, hogy annak, aki nagyszombaton olyan templomban mártja szenteltvízbe a kezét, amelyben még nem járt, majd megtörli vele arcát, s ezután kezét a keblébe rejti, az arcáról mind odamegy a szeplő. A nagyszombat délutánján tartott körmeneten az ország legtöbb vidékén a falu apraja-nagyja részt vett. Mindazok a szülők, akik csak tehették, erre az alkalomra új ruhába öltöztették gyermekeiket. A századforduló utáni évtizedekben egyre elterjedtebb gyakorlattá vált, hogy a keresztszülők keresztgyermekeiknek ajándékot küldtek: játékot, édességet, ruhafélét stb. – Irod. Franz, Adolf: Die kirchlichen Benediktionen im Mittelalter (I–II., Freiburg, 1909); Zalán Menyhért: A nagyszombati szentelt tűz használata népünknél (Ethn., 1928); Bálint Sándor: Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza (Bp., 1938); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964); Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium. A Mária-ünnepek és jelesebb napok a hazai és közép-európai hagyományvilágból (I–II., Bp., 1977).