népiesség

TARTALOM

népi hangszerek

népi gyógyászat

a paraszti gyógyító gyakorlat összefoglaló elnevezése a néprajzi szakirodalomban. Magában foglalja a betegségek eredetére (kóroktan), tüneteire (diagnosztika) és gyógyítására (terápia) vonatkozó hagyományokat. Vagyis a népi gyógyászathoz kapcsolódó tudásanyag kétrétegű: egyrészt az egyes betegségekről szóló ismereteket, másrészt a betegségek gyógyításához szükséges cselekvésekre vonatkozó utasításokat tartalmazza. A népi gyógyászat tudásanyaga nem válaszható el a népi tudás (→ természetismeret) területétől, mintegy annak része – de része ugyanakkor a → népi hitvilágnak, a hiedelmek rendszerének is: egyformán magában foglalja az ésszerű magyarázatokon nyugvó, a gyakorlati tapasztalat által megerősített tudást és a legkülönbözőbb hiedelmeket; racionális és irracionális gyógymódokat. Ezért, bár igen sok empirikus eleme van, a népi kórformák nem mindig azonosíthatók valamilyen – a hivatalos orvostudomány nyilvántartotta – betegséggel. A népi gyógyászat racionálisnak nevezhető gyakorlata elsősorban a → gyógynövények felhasználásán alapult, de alkalmaztak különféle ásványi anyagokat, állati eredetű termékeket is. A gyógynövények használatát nyomon lehet követni a görög-római gyógyászati munkáktól kezdve a középkoron át, a nyomtatott orvosi szakirodalomban. Nálunk különösen a 18. sz.-tól van sok példa a nép között való elterjedésére. A 17. sz.-tól kezdve megjelenő füveskönyvek és kéziratos orvosi könyvek gazdag népi gyógyászati anyagot tartalmaznak. A gyógyító hatású növényeket a természetes felhasználás mellett többféleképpen használták a kezelés során, pl. fürdőt készítettek, teát főztek, vagy borogatásra használták – s használják sok helyen ma is. Általában nem egy, hanem több növény került egyszerre felhasználásra, gyakran valamilyen folyadékban (víz, pálinka, bor, olaj) feloldva. Meglehetősen ritka, hogy népi gyógyászati adatban egyedül szerepeljen gyógyszerként. Általában nagy szerepe volt a népi gyógyászat rendszerében a → nevezetes időpontoknak: pl. bizonyos betegségeket csak a nap bizonyos időszakában volt szabad gyógyítani (így napfelkelte előtt). A gyógynövények legtöbbjénél fontos a begyűjtés időpontja, pl. valamelyik jeles nap: Szent György, Szent Iván stb. Fontos a gyógyhatású fürdő elkészítésének időpontja is: pl. naplemente után. A hagyomány meghatározta a gyógyító cselekvés színterét (pl. a kert, a küszöb, a tűzhely stb.), gyakran pedig a személyét is (pl. a gyerek keresztanyjának kellett a „kiszáradt” gyereket elvinni a templomajtóba vagy hideg tűzhelyen „főzni”). – A népi betegségszemlélet minden bajnak megadja az okát. Többnyire felismerik a külső hatást (pl. ütés, erőltetés), amely a betegséget előidézte, de nem kevés az olyan magyarázatoknak a száma, amelyek → természetfeletti lények vagy rontó személyek (pl. → boszorkány) ártalmaival magyarázzák a betegség okát. A magyar néphitben már nincs nyoma az ún. → betegségdémonoknak, amelyek a beteg testébe férkőzve fejtik ki tevékenységüket, de néhány szitkozódás (→ átok), amelyben → fene, → guta, → íz, → mirigy, → süly betegségnevek fordulhatnak elő, esetleg ezeknek a nyomát őrzik; továbbá ismertek rájuk vonatkozó hiedelemmondák is. Néhány betegség okozójának bizonyos testbe bejutott állatot tartanak (pl. torokban gyík, béka a gyomorban, a bolondnak bogara van, szú rágja a csontot, féreg a fogat stb.). Ismeretes az a magyarázat is, hogy bizonyos belső testrészek elmozdulnak (pl. leszáll a bele, sérve stb.), és ez okozza a fájdalmat, a betegséget. – A betegségek gyógyítására kiválasztott gyógymód a népi gyógyászatban általában nincs összefüggésben a betegség okával. Kivételt képeznek pl. a → színek analógiáját felhasználó gyógymódok. A 20. sz.-ban is még gyakorolt paraszti gyógymódokat a következőképpen csoportosíthatjuk: mágikus gyógymódok, mechanikai beavatkozások, felületi beavatkozások, az orvosság bejuttatása a beteg testébe. A mágikus gyógymód közvetett gyógyítás a beteg testbe való közvetlen beavatkozás nélkül: szóbeli ráhatással (pl. szitkozódás, → ráolvasás), a betegség elküldése különféle mozdulatok (→ gesztus) alkalmazásával (pl. kézmozdulatok a beteg fölött, öntés, vízmérés a beteg fölött), az → analógia elvén alapuló eljárásokkal (pl. elkötés által, utánzó kézmozdulatokkal, különböző tárgyakat hozzáérintenek a beteghez vagy testrészéhez, majd ezeket eltávolítják, eldobják, elégetik, „szélnek adják”, „víznek adják”. A mechanikai beavatkozások között a kificamodott végtagok helyretételét, gyomorgörcs, derékfájás, ájulás esetén alkalmazott masszírozást, kenést, gyúrást említhetjük. Nehéz súly emelésével próbáltak régen megszabadulni a nem kívánt gyermekáldástól. Kevésbé jelentettek veszélyt a beteg számára a felületi beavatkozások: a lemosás, áztatás, öblítés, izzasztás, gőzölés, füstölés, fürösztés. Különösen a fürösztés és füstölés járt együtt bizonyos mágikusnak nevezhető elemek alkalmazásával (meghatározott a cselekvés időpontja: napfelkelte előtt és napnyugta után közvetlenül; a cselekvéseket háromszor vagy kilencszer kell megismételni). A felületi beavatkozások közé tartozik a sebek kiszívása (pl. kígyómaráskor) ember vagy kis állatok által (pl. békával a kelést, piócával a felesleges vért). A nyál mágikus gyógyító hatását vélték felhasználni a → szemverés által megrontott gyermek arcának lenyalása útján. Végül a test felületén elvégzett borogatás, bekenés, behintés sorolható még ide. Természetesen a népi gyógyászat is alkalmazta az orvosságok belső használatát (megették, megitták az elkészített gyógyteákat, főzeteket). (→ még: gyógyító, → rontás, → mérés, → öntés, → agos gyerek, → anyajegy, → árpa, → átbújtatás, → csuma, → csúz, → franc, → frász, → golyva, → guga, → hideglelés, → holttetem, → ijedtség, → kelés, → kolera, → mádra, → magzatelhajtás, → nyavalya, sárgaság, → sömör, → szárazbetegség, → szemölcs, → Szent Antal tüze, → torokgyík, → tüdőbaj, → váltott gyerek, → veszettség, → zsébre) – Irod. Pápiz Pápai Ferenc: Pax Corporis (Kolozsvár, 1690); Demkó Kálmán: A magyar orvosi rend története (Bp., 1894); Temesváry Rezső: Előítéletek, népszokások és babonák a szülészek körében Magyarországon (Bp., 1899); Hovorka, D. V.–Kronfeld, A.: Vergleichende Volksmedizin (Stuttgart, 1909); Manninen, I.: Die dämonistischen Krankheiten im finnischen Volksaberglauben. Vergleichende volksmedizinische Untersuchung (Helsinki, 1922); Berde Károly: A magyar nép dermatológiája (Bp., 1940); Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek (I–IV., Bp., 1929–40); Varjas Béla: XVI. századi magyar orvosi könyv (Kolozsvár, 1943); Vajkai Aurél: Népi orvoslás a Borsa völgyében (Kolozsvár, 1943); Vajkai Aurél: A magyar népi orvoslás kutatása (klny., Bp., 1948).