mérés

Egész Európa → népi gyógyászatában ismert, a legkülönbözőbb betegségek esetén használt diagnosztikai és gyógyító eljárás. Alapgondolata az, hogy a test egyes méretei (pl. fejtető, lábujj, karöltő), azok változása és aránya (pl. gyerek hossza a bakarasz hétszerese) más az egészséges és a beteg javuló, ill. romló állapotában. Kisgyermeknél a rándulás diagnosztizálása esetén könyökét közelítik, ill. érintik ellenoldali térdéhez. Specialisták (hagymázmérők első említése 1664-ben, Báthori Mihály Hangos Trombita c. művében: „Nem az Istenhez folyamodnak, hanem varázslóhoz, rostahányókhoz, hagymázmérőkhöz”, majd egy 1693-as boszorkányperben: betegségmérők, mérő emberek vagy asszonyok) vagy a beteg hozzátartozója végzi. Eleinte csak diagnosztikus eljárás, később gyógymóddá is válik, rendszerint → ráolvasás kíséri. A magyar adatok csak embergyógyításra vonatkoznak, de a baranyai sokácok rúgós tehén gyógyítására is használják, Szepes megyei szlovákoknál pedig értelmetlenné vált gyermekjátékká süllyedt. Az eljárás Mo.-tól Ny-ra (Ausztria, Németo., skandináv országok), É-ra (Szilézia) és D-re (sokácok, Dalmácia, Bosznia, Hercegovina, Albánia) egyaránt ismeretes. A hazai adatok nagyobb fele szlovák, német vagy vegyes falvakból származik. – Irod. Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek (I., Bp., 1929); Wagenhuber Aurél: Rándulás és mérés (Ethn., 1936); Berde Károly: A magyar nép dermatológiája (Bp., 1940).