veszettség

állatra és emberre marással és a veszett állat nyálával átvitt halálos kimenetelű vírusbetegség (lat. lyssa, rabies) elnevezése a → népi gyógyászatban. A kutya viselkedéséből következtetnek állapotára: „lehöl, lent csüng a farka a lába között”, „szalad, nem néz, csorog a nyála, nyelvit kiveti”. Ilyen kutyán a víz látása vagy csobogása hatására fájdalmas rágó-nyelőizomzat-görcs jelentkezik, emiatt csak nehezen tud inni, valószínűleg emiatt tételez föl a néphit kapcsolatot a víz és a veszettség között („hogy ne veszkődjenek meg, folyóneveket adtak a kutyáknak”: Tisza, Duna, Sajó stb. A népi fölfogás szerint megvész az, akit beteg állat megmar, aki a beteg kutya nyálába tapos, aki dühös kutya meleg nyomába lép, vagy annak „szellete” megcsapja. Harapáskor kilenc kis kutyakölyök kerül a megmart vérébe – ha ezeknek már fölnyílik a szemük, a beteg menthetetlen. Kilenc nap, hét hónap vagy év után jelentkezik a betegség (Szeged). Mágikus jellegű kóroktanra utalnak az olyan szólások, mint „ha a kutyára ráfogják, hogy meg van veszve, annak meg kell veszni” (Szeged, Soltvadkert), valamint az a hiedelem, hogy a → veszettorvosok ásítással, veszett kutya küldésével okozhattak betegséget. Az emberi megbetegedés megelőzhető a hit szerint → varázsszóval (pl. „Bürzsák, telizsák Nyomd mög ördög a kutyát!”), → fügemutatással, a bal hüvelyk tenyérbe szorításával, a kötény sarkának fölhajtásával. Az emberi és állati veszettség gyógyítása a veszettorvosok feladata volt. Gyógymódjaikban legnagyobb szerep a veszett állat szőrének (rákötik, füstölik, hamujával hintik) és a kőrisbogárnak jut, ezenkívül szent János-, fátyol-, istenbogár (= katica), „kóficolás”, „szermag”, fűmag is használatos; valamint a nyelv alatti „béka”, ill. „nyelv” tövén levő hólyag kiszúrása, kiégetése. Nógrádi palócok tiszafa megreszelt fáját kenyérre hintve etették. A megmart állatot kilenc árkon hajtják át, veszett kutya szőrivel füstölik. – Irod. Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek (II–III. Bp., 1929–1931); Wagenhuber (Vajkai) Aurél: A veszettség és az ijedezés gyógyítása az Alföldön (Ethn., 1936); Vajkai (Wagenhuber) Aurél: Adatok a veszettség gyógyításához (Ethn., 1937); Szűcs Sándor: Veszettorvosok a Nagysárréten (Ethn., 1938).