természetismeret

a néprajzi szakirodalom kifejezése az élettelen és az élő természetre vonatkozó népi tudásanyag megjelölésére. A pásztorember, a halász vagy a földműves mindennapi élete, munkája során állandó közvetlen kapcsolatban áll a természettel. Ennek megfelelően széles körű ismeretekkel rendelkezik a növények, állatok, a föld tulajdonságairól, időjárási jelenségekről. A természetismeret forrása kettős: a közvetlen szemlélődés, a jelenségek passzív megfigyelése (pl. csillagos ég, időjárás) és a munkatapasztalatok (pl. állattenyésztés, földművelés, halászat). Ez utóbbi tulajdonképpen a közvetlen megfigyelések által és a mindennapi munka közben szerzett ismeretek aktív felhasználása, szembesítése a hétköznapi gyakorlattal. Azért kell ezt hangsúlyozni, mert ezek bizonyítják, hogy népünk elsősorban nem a közelmúlt néhány századában megjelent „tudományos” – a 20. sz.-ban jórészt elavult –, nyomtatott műből táplálkozott, hanem a mindennapi munka és a környezet hatásai alakították szemléletét. A természetismeret racionális elemei jól megférnek a → népi hitvilág teljes rendszerén belül az irracionális elemekkel. Ez a megkülönböztetés nem azt jelenti, hogy két különálló, különválasztható tudásanyagot őrzőtt meg a köznapi tudat, hanem inkább arról van szó, hogy a kétféle indítású magyarázat elemei elválaszthatatlanul összefonódnak, együttélnek, kiegészítik egymást. A néprajzi kutatás a népi természetismeretre vonatkozó tudásanyagot (a könnyebb áttekinthetőség kedvéért) a következő nagyobb csoportokba osztja: élettelen természet, csillagászati és időjárási ismeretek, ásvány-, kőzetismeret és végül kémiai technológiai ismeretek. A természetismerettel szorosan összefügg a → népi gyógyászathoz kapcsolódó kiterjedt ismeretanyag, amelyben még szemmelláthatóbban keverednek az ésszerű tapasztalatok és a hiedelmek (→ hiedelem). A népi csillagászati ismeretekből és a Naphoz, Holdhoz fűződő hiedelmekből a néprajzi kutatók (különösen a múlt században élt tudósok) megpróbálták összerakni azt a képet, amely a mindenség felépítésére vonatkozott a régi magyarságnál. A „világkép” ilyenfajta rekonstrukciója nem lenne érdektelen feladat, de azt is tudni kell, hogy rendkívüli nehézségekkel jár megbízható adatok hiányában. – Az időjárási jelenségek megfigyelése szerteágazó tudásanyag birtokába juttatta a pásztorembert. Különösen az → időjóslás különböző formái voltak ismertek (az egyes állatok viselkedése, égitestek megjelenése, holdállás, széljárás alapján). Az egyes → naptári ünnepekhez fűződő időjárásjósló versek valószínűleg a → csíziókból kerültek a nép ajkára. – A magyar nép állat- és növényismerete némileg több reális elemet tartalmaz, mint pl. a csillagos ég vagy időjárás ismerete. Következik ez abból is, hogy a pásztornak, a halásznak létfontosságú volt az állatok természetének ismerete. – A növényismeret legjelentősebb részét (a termesztett növényeken kívül) a vadon termő gyógynövények hasznának ismerete adta, ugyanakkor igen gazdag a magyar néphit a növényekhez fűződő hiedelmekben (→ füvek, → fák). – Az ásványok ismeretére vonatkozóan igen kevés adatunk van, inkább egyes fémek keletkezésével kapcsolatos mondák ismertek. Vasfeldolgozó iparunk honfoglaláskori fejlett színvonalát a régészet adatai bizonyítják. – Népünk mechanikai ismereteit bizonyítja az a sokféle eredményes felhasználás, amellyel hasznosítják a mechanikai elveket – de ez a tudásanyag nem tudatosul célirányos építő tevékenységgé. (→ még: eredetmagyarázó monda, → vihar, → villám, → mennykő) – Irod. Herrmann Antal: Az idővarázslás a magyar s egyéb hazai népek hitében (Ethn., 1895); Rapaics Raymund: A magyarság virágai (Bp., 1932); Szendrey Zsigmond: A néphit mennykője (Ethn., 1933); Szendrey Zsigmond: A növény-, állat- és ásványvilág a varázslatokban (Ethn., 1937); Bacsó Nándor: A népies időjárási szabályok és a valóság (Bp., 1940); Vajkai Aurél: Népünk természetismerete (Bp., 1948).