füvek

gyűjtőfogalmába gyomnövények, kerti növények, ill. különféle növényrészek egyformán beletartoznak. Változatos szerepet töltenek be a magyar népi hitvilágban. Legfontosabb alkalmazási területük a gyógyítás volt (→ gyógynövények), de használatosak voltak ezenkívül → szerelmi varázslásra (bagzófű, kankalin, zsálya stb.), szerencse biztosítására (pl. fekete nadály a kertbe ültetve), zár kinyitására (→ vasfű), → féregűzésre (pl. ereszbe tűzött úrnapi sátorfű), → vihar megelőzésére (ezerjófű az ablakban), hajnövesztésre (márialen) stb.; továbbá rontó célokra is (nadragulya az ellenség küszöbe alá ásva), vagy a → rontás elhárítására (csalán, ökörfarkkóró, üröm stb.). A füvek felhasználás módja sokrétű: orálisan alkalmazott gyógyszer, valamint kenőcs, tapasz, fürdők, füstölőszerek tartozékai éppúgy lehetnek, mint a legkülönbözőbb → mágikus eljárások segédeszközei (eldobás, bekerítés, keresztezés, megverés, az érintett személy magánál hordja, a megrontandó egyénnél elrejtik, küszöb alá, ablakba dugják stb.). Használatuk gyakran kémia-biológiai hatóerejükön alapul. Az erre vonatkozó ismeretek részint paraszti tapasztalatokon alapuló hagyományok, részint a mindenkori hivatásos orvostudomány ismerettárából eredeztethetők. Jóval nagyobb szerepe volt azonban a füvek használatának hagyományossá válásában bizonyos hiedelem jellegű tényezőknek: bármilyen fű használható bizonyos célokra, ha meghatározott időpontban, módon, helyről gyűjtik. Országszerte elterjedt volt pl. a kilenc sírról hozott fű vagy az úrnapi sátorfű használata. A gyűjtés nevezetes időpontjai → Szent György napja és → Szent Iván-nap, továbbá kétasszonyköze. Sokszor a szedés → előírásainak megtartásán volt a hangsúly: szótlanul, mondókák kiséretében, köszönés nélkül stb. kell szedni. Némelyik füvet a hit szerint csak → hetedik gyerek vagy → burokban született gyerek találhatta meg. A → boszorkányperek is gyakran utalnak effajta előírásokra (pl. „három puszta szérűről szedett fű”). A füvek természetfeletti eredetére és tulajdonságaira vonatkozó hit is fokozhatta a hatóerőt (pl. a páfrány virága Szent György éjszakáján nyílik ki néhány percre; aki akkor leszakítja, minden állat nyelvét megérti; a hollófű holdújuláskor elásott holló feléből nő ki). Más füvek neve → természetfeletti lényekre utal, ezeket nevük révén tartják hatásosnak, attól függetlenül, hogy a nevek általában területileg más-más füvet jelölnek: pl. angyalfű, istenfa, szentantalvirág, szentjánosfű stb. Más esetekben a növény fizikai-kémiai tulajdonságai révén állítható analógiás kapcsolatba a tevékenységgel (→ mágia). Ilyen szerepe lehet a színnek (pl. sárga virágú fű → sárgaság gyógyítására), az erős illatnak, tüskének (pl. ha csalánnal verik a → tejet, az a tehénrontó boszorkányt csípi). E tényezők általában egymással összefonódva jelentkeztek; a kép tarkaságát csak fokozzák a területi, időbeli, intenzitásbeli különbségek az egyes füvek elnevezését, a felhasználás célját és módját illetően. Ritkán alakultak ki egy-egy fűféle használata és célja között állandó kapcsolatok (ilyen pl. a vasfű „zárnyitásra” való felhasználása Európa-szerte); e kapcsolatok fennmaradását segítették elő a célt kifejező nevek (pl. vajfű a vajhaszon biztosítására, fülfű fülbetegségek gyógyítására stb.). A füvek hatóerejébe vetett hit általánosan elterjedt Európa-szerte; mindenhol a mágikus eljárások legfontosabb segédeszközei közé tartoznak. A történeti adatok is igen bőségesek, akár a boszorkányperek vagy füvészkönyvek gazdag anyagára, akár az ókori szerzők utalásaira gondolunk. (→ még: csabaíre) – Irod. Szendrey Zsigmond: A növény-, állat- és ásványvilág a varázslatokban (Ethn., 1937); Berde Károly: A magyar nép dermatológiája (Bp., 1940); Kakas Zoltán: A „nagyerejű fű” a Felső-háromszéki néphitben (Folklór Archívum, 1973).