természetfeletti lény

a magyar → népi hitvilág létezőnek hitt, részben ember, állat vagy egyéb határozott alakban elképzelt, részben határozott alakot nem öltő szellemlényei. Többnyire láthatatlanok, de valamilyen megnyilvánulásukban (fény- és hangjelenségek, álmok) érzékelhetők, ill. bizonyos helyzetekben „megjelenhetnek”: valóságosan jelenlévő embereket, állatokat érzékelhetnek természetfeletti lényként, tarthatnak a természetfeletti lény ember-, állat-alakjának. A magyar néphit természetfeletti lényei nem képeznek egymással hierarchikus rendet; megjelenési formájuk, tulajdonságaik, szerepeik és eredetük egyaránt igen különböző, bár egymással sok szálon összefüggnek. Bizonyos szempontból egy rendszerként működnek a keresztény vallás természetfeletti lényeivel, amennyiben ez utóbbiak (→ Isten, → Jézus, → Mária, szentek) általában pozitív szerepeket, a néphit lényei inkább – de nem kizárólagosan – negatív szerepeket töltenek be. A keresztény vallás valószínűleg visszaszorított, ill. megszüntetett bizonyos kereszténység előtti „pozitív” lényeket vagy lényt (ill. ezek egyes vonásait részben magukba olvasztották a keresztény egyház szentjei, Szűz Mária, sőt a paraszti Isten-elképzelésnek is vannak „laikus” vonásai). Fennmaradhattak, fejlődhettek viszont a keresztény vallás természetfeletti lényei mellett az elsősorban negatív szerepeket betöltő hiedelemlények, mint a → boszorkány, → lidérc stb.; és a keresztény vallás → ördöge a néphit negatív lényeinek sok jellemzőjével rendelkező hiedelemalakká lett. A néphit „negatív” természetfeletti lényei az emberekkel szemben állnak, ártanak nekik, gyakran összeütközésbe kerülnek velük. Ilyen a ma → természetfeletti erejű személyként ismert boszorkány láthatatlan, éjjel az emberekre rátelepedő, „lidércnyomást”, légzési nehézségeket okozó „természetfeletti” alakváltozata, „aki” eredetileg valószínűleg önálló, sajátos attribútumokkal rendelkező természetfeletti lény volt, az idők folyamán összeolvadva a boszorkány alakjával. Ilyen továbbá a hol fényjelenség formájában, hol emberalakot öltve, hol a boszorkányhoz hasonlóan az embereket éjjel „nyomva”, „szopva” megjelenő lidérc (és a magyarságnál egyébként ismeretlen vámpírral bizonyos tekintetben rokon → nora), továbbá a boszorkány és → tündér némely vonását egyesítő → szépasszony. A tündérek és → óriások egyébként nem hitt hiedelemalakokként, hanem mint helyi mondák, ill. történeti mondák múltba helyezett alakjai jelennek meg. Az emberekkel szembenálló rosszindulatú lények nem mindig határozottan körvonalazott, névvel és jellegzetes tulajdonságokkal rendelkező alakok, hanem gyakran meghatározatlan „rosszak”, a → rontás fogalmának személytelen megtestesítői. Ilyen személytelen alak lehet az a lény, aki „elcseréli” az újszülöttet (→ váltott gyerek), ill. aki éjjel „nyom”. – A 20. sz.-i magyar (és európai) parasztság hitvilágában a természetfeletti lények közül legnagyobb szerepe a halottak továbbélő, „visszajáró”, családjukkal sokféle kapcsolatot tartó lelkének (→ halál, → lélek), ill. a szintén meghaltak lelkéből lett, de a „családi” halottaknál közösségibb, általánosabb vonásokkal felruházott → kísérteteknek (és különböző nevekkel illetett alakváltozatainak: pl. fehér asszony, kisasszony) van, akik nem állnak olyan értelemben szemben az emberi világgal, mint az előbbiek, hanem bizonyos csereviszonyban vannak vele: ha az emberek kielégítetlen szükségleteiket teljesítik, nem háborgatják őket. E kísértetszerű lényekkel sok szempontból rokon a tüzes ember, → lidércfény, ill. a → kereszteletlen gyerek lelke. – Noha Európa sok népénél a közelmúltban még több alakváltozatuk ismert volt, a magyar néphitben kevés és többnyire homályosan megfogalmazott alak képviseli a személyek, ill. természeti vagy kultúrhelyek → szellemét. Ilyen a háziszellemszerű → házikígyó, továbbá a sokféle alakban megjelenő → kincsőrző lények, a segítőszellemszerű lidérccsirke és a → tudós, → tudós kocsis segítő „ördögei”. Ezek az ördögök képviselik – mint apró termetű emberkék – a magyar néphitben egyébként ismeretlen → törpéket. – Az állat alakú természetfeletti lények közül a már említett házikígyón kívül legfontosabb a → sárkány, amely a hiedelmekben – ellentétben a mesei sárkánnyal – nem önállóan, hanem a → garabonciás attribútumaként jelenik meg. Ismert ezenkívül sokféle állatalak, ezek a metamorfózis képességével rendelkező természetfeletti lények és természetfeletti erejű emberek alakváltozatai (pl. béka vagy macska képében megjelenő boszorkány, bika képében viaskodó → táltos, tyúk vagy ló alakjában megjelenő kísértet, a → csordásfarkas farkas alakja stb.). Ezeken kívül is sok állatnak tulajdonítanak bizonyos „természetfeletti” képességeket (→ kígyó, → gyík, → béka, → méh stb.), anélkül, hogy ezeket állat alakú természetfeletti lényeknek tekinthetnénk. – Kevéssé körvonalazottak, ill. többnyire fiktív, nem „hitt” lényeknek tekinthetők a tilalmak és → gyermekijesztők fenyegető-büntető, elsősorban pedagógiai funkciót betöltő alakjai (→ tilalom, → hét napjai, → kedd asszonya), valamint a természeti jelenségek magyarázatára szolgáló, sokszor → eredetmagyarázó mondákban megjelenő „lények”, így pl. a holdat-napot faló markoláb, a szelet gerjesztő → szél anyja, csillagképekben látott emberalakok. Természetmagyarázó szerepe egyéb természetfeletti lénynek is lehet: így a lidércfényhez, kísértethez, visszajáró halotthoz fűződő hit összefügg a váratlan, ijesztő fény- és hangjelenségek megmagyarázására irányuló törekvéssel. A természetfeletti lénybe vetett hit manifesztálódhat → mágikus eljárásokban (megelőző, elhárító, gyógyító stb. cselekmények), valamint hiedelemszövegekben. Az élménytörténetek vagy → memoratok természetfeletti lényekkel kapcsolatos egyéni élményeket mondanak el: az egyén bizonyos helyzetekben, felfokozott lelkiállapotban (félelem, váratlan baj) vagy álomban bizonyos jelenségeket megjelenéseként, velük való találkozásként él át, ill. magyaráz. A → hiedelemmondák általánosabb szinten közlik a természetfeletti lényre vonatkozó ismeretanyagot, tudósítanak tevékenységükről, az emberi világgal való összeütközéseikről. E hagyományos ismeretanyag egy-egy „lény” hiedelemköreként tartható számon. A hiedelemkörök különböző korú, eredetű alkotóelemekből tevődnek össze, olykor egész Európában tartalmukat is, funkciójukat tekintve is igen hasonlóan (pl. visszajáró halottak, kísértet, fényjelenségek magyarázataként megjelenő lények), olykor az alkotóelemek speciálisabb, egy-egy szűkebb területre jellemző kapcsolatai révén sajátosan egy népre vagy nyelvterületre jellemző alakok hiedelmeiként (mint pl. a csak „összetételében” speciálisan magyar „lidérc”). – Irod. Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); The Supernatural Owners of Nature (szerk. Hultkranz, Åke, Stockholm Studies in Comparative Religion, 1. Stockholm, 1961); Pócs Éva: A magyar néphit ún. természetfeletti lényei (Ethn., 1979).