sárkány

a magyar → népi hitvilágban, → hiedelemmondákban és → hősmesékben gyakori, félelmetes ember- és természetfeletti lény (Thompson, Motif-Index B 11. ff.). A sárkány szó Gombocz Zoltán szerint honfoglalás előtti bolgár-török kölcsönszavunk, ott ’sziszegő’-t, ’mérges köpésű’-t jelentett. Neve tehát kígyószerű lényre enged következtetni. A magyar nyelvben először helynévként fordul elő: Inde ad Sarcaju (1193); Sarkanusfeu (Sárkányosfő) (1262); Sarkazzygethe (Sárkányszigete) (1391). – A középkori egyházatyák és humanista zoológusok leírása és ábrázolása szerint: pikkelyes, krokodilhoz hasonló állat, hosszú farokkal és denevérszárnyakkal. Ilyennek írja le Miskolczi Gáspár is a 17. sz. végén: „semmi szárnyuk nints, hanem tsak igen vén és meg nevekedett Kígyók.” Kortársa Cserei Mihály, mint „hiteles szemtanú” asztrális alakként beszél róla „egy esetefelé Kecén künn a kapunál állottunk sokan, s nagy hirtelenséggel az égen egy szárnyas sárkány szikrázva keresztül mene; más helyeken is az országban ugyan akkor láttatott.” Az egykorú „tudományos” és a „szemtanúk” által adott leírásokból megállapítható, hogy a sárkány nem pusztán képzeletbeli természetfeletti lény, hanem bonyolult, számos kultúrforma képzeleteit egyesítő mitikus szörny; meglétét tapasztalati tények egész sorával kísérelik meg igazolni: vihar, üstökös, szakadék partján sütkérező kígyó stb. – Daskó András kéki mesemondó pl. növendék fiú korában, a 20. sz. elején „saját szemével” látta a sárkányt, mikor a nagy vihar hazakergette a disznókkal a mezőről: felsőteste fekete felhőbe volt burkolva, farka a földet söpörte, szele százados fákat tördelt ki, a felhőből alázúduló víztömeg elsodorta a gyereket a rábízott jószággal együtt, az apraja oda is veszett. A környékbeliek szerint sárkány lakik a Szent Anna tóban is, a könnyelmű fürdőzőket a víz alá húzza és felfalja. Szentmihályhegyen (Baranya m.) is ott él a falu határában levő hasadékban a Miskolczi Gáspár által leírt alakban – többen látták a falubeliek közül kinn sütkérezni a szakadék partján. Békés jámbor állat, jelenléte megóvja a falut a jégesőtől. – A néphit, ill. a hiedelemmondák kétféle alakban ismerik: a) A tarajos csúszó, tarajos kígyó félelmetes, természetfeletti erejű kígyó. Szárnyas alakú, elöl lóhoz, hátul kígyóhoz hasonlít, pikkelyes kemény bőrű, hosszú körmű, hosszú fogú, lángoló tarajú; szikrát fúj, lángot hány. Színe különböző: sárga, fehér, fekete, vörös, kék, de lehet piros nyelvű, vörös testű, piros-fekete pikkelyes farkú, fekete-sárga szárnyas is. A róla szóló történetek az erdőben, mocsaras helyeken, fák odvában tanyázó óriáskígyóval való rémséges találkozások és hősies legyőzésének, vagy a tőle való szerencsés megmenekülésnek a krónikái. Emberpusztító lény, tanyahelyén (pl. faodúban) emberkoponyákat találnak. Mondák sorai ismeretesek pl. az Ecsedi-láp sárkányáról és a bihari Sárrétről (csökmői sárkány). A Báthoriak címere (saját farkába harapó sárkánykígyó) ilyen óriáslény leküzdésének emlékére utal (→ címermondák). – b) Mint a → garabonciás lova, kapcsolatban áll a viharral, jégesővel és a kincsekkel. Olyan halból vagy kígyóból lesz, amelyet mocsárban, kőszirtben elbújva hét évig emberi szem nem látott. Gyakran kígyóval is táplálkozik, erre utal a „Kígyó kígyót eszik, hogy sárkány lehessen” közmondás. A monda olyan sárkányról tud, amelyik iszapos posványban 7 vagy 13 esztendeig élő vén kacsából vagy csukából lesz, vagy szemétdombon, üres kutakban rejtőző öreg kakas is sárkánnyá válhat. Születhet sárkánytól is, a nőstény 7 évig hordja ki a fiát, s 7 évig szoptatja. Barlangban, vermekben, mocsaras, iszapos tóban, gödörben, rét halmában, laponyagjában lakik. A garabonciás rendszerint maga neveli, eteti (→ házikígyó), s mikor ideje elérkezik, (ha két kígyója van, segítséggel) a kantárt a kígyó szájába veri, felül a hátára és a kígyó repülni kezd. – A néphit szerint megronthatja a termést, okozhat jégesőt, támaszthat vihart is. Székelyföldön pl. a függönyszerűen leereszkedő nagy esőfelhőre azt mondják: „leereszkedett a sárkány, nagy eső lesz”. Hajdúságon a futó széltölcsért „sárkányfark”-nak hívják. A garabonciás sárkánya, ahogy ő nevezi: lova, rendszerint – a mesékhez hasonlóan – mezei kutakban, gödrökben, lyukakban lakik, a garabonciás onnan csalja elő, ha szüksége van rá (könyvből olvasva „imádkozza ki”, körbejárja a lyukat stb.). Különösen a nyelvterület K-i felében él a kincsőrző sárkány képzete (→ kincs). Sárréti adat szerint egy halom kincs felett ül, azért félti, mert ő maga gyűjtötte. A garabonciás gyakran ad kincset segítőjének, tehát ő is tud a sárkány elrejtett kincséről. A néphit azt tartja, hogy aki sárkányvérrel keni a szemét, meglátja az elásott kincset, aki fogát a nyakában hordja, nagyerejű lesz. Más hiedelmek szerint a sárkány vagy az anyja kővé változtathatja az embereket. Meséinkben a sárkány magán viseli egyenként vagy összességében, szinkretikus formában a néphitből ismert különböző jellemvonásokat. Legismertebb a → sárkányölő vitéz (AaTh 300) meséje, melyben a vízőrző, termékenységvarázsló sárkánynak bizonyos időközökben embert (szűzleányt) áldoz a közösség és az állatok nyelvét értő juhász meséje (→ kakas tanácsa, a) (AaTh 670), melynek egyes változataiban a hős a kígyókirályfi apjától, az öreg sárkánytól kapja fia megmentéséért hálából azt a képességet, hogy az állatok beszédét megértse. A sárkány által elrabolt három királykisasszonyról szóló mesék (AaTh 301) egy részében a leányok nagy vihar alkalmával tűnnek el; az → Égitestszabadító típus (BN 319*) változataiban sárkányok rabolják el a napot, a holdat és a csillagokat; az → állatsógorok típus (AaTh 552A) egyik redakciójában viszont három sárkány a hős sógora, ők segítik kalandjai eredményes végrehajtásában. Bár a mesék nem írják le részletesen a szereplőket, cselekedeteikből is nyilvánvaló, hogy az utóbbi csoportban szereplő sárkányok emberi lények, akik földi nőkkel házasodnak, lovagolnak, birkóznak stb. Emberfeletti mivoltuk abból is kitűnik, hogy egyes mesékben (AaTh 303, BN 319*) → vasorrú bába az anyjuk, változni tudó → boszorkány a feleségük (BN 319*), → bakarasznyi ember az apjuk (AaTh 301B). Ez utóbbi tény is utal a mesebeli sárkány erotikus jellegére, amire különösen a → Fehérlófia (AaTh 301B) és az → égig érő fa (AaTh 468) típusú mesékben találunk nyomokat. A sárkány emberi vonásai mesekincsünk legrégebbi rétegében, a → hősmesékben nyilvánvalóak, démonikus ereje (→ testen kívül elrejtett erő, a; AaTh 302) mintegy a hős emberfeletti voltát van hivatva hangsúlyozni. Ámi Lajos világfelfogása szerint sárkányország az alsó világban van, a mesehős egy nap és egy éjszaka ereszkedett a világ lyukán lefele amíg odaért, hogy a sárkányok által elrabolt királylányt vissza tudja hozni. – Irod. Róheim Géza: Sárkányok és sárkányölő hősök (Ethn., 1911); Solymossy Sándor: Népmeséink sárkány alakja (Ethn., 1931); Szücs Sándor: A sárkány a sárréti nép hiedelmében (Ethn., 1940); Palló, Margit, K.: Die sachlichen Grundlagen der Entlehnung des ungarischen Wortes „sárkány” (Drache) (Acta Ethn., 1957–58); Dukova, U.: Das Bild des Drachen im bulgarischen Märchen (Fabula, 1970); Erdész Sándor: Drachentypen in der ungarischen Volksüberlieferung (Acta Ethn., 1971).

Csuba Ferenc táltos a sárkánnyal (Népies rajz a 19. sz. második feléből, Szűcs Sándor nyomán)