csuma, csoma, pestises csuma

nyirokcsomó-duzzanatokkal járó járványos betegségek (→ mirigy), főleg az ún. bubo pestis (guga, gugahalál) elnevezése a → népi gyógyászatban. A nagy európai pestisjárványok után (17. sz.) talán a → kolerát és diftériát is jelentette. A rá vonatkozó bukovinai és moldvai csumahagyomány igen gazdag. A nyelvészeti kutatások szerint a szó szláv-román, ill. szerb-horvát közvetítéssel került a magyarba. A rá vonatkozó hiedelmek egybehangzóan antropomorf betegségokozóról vallanak: kolduló, összetöpörödött, rút, nyomorék, törpe; ruhátlanul vagy rossz ingben vándorló kiaszott, síró vénasszony. Moldvai adatok szerint egy lólábú férfi és egy lúdlábú nő söprűvel, ill. gereblyével járnak (egyik a csuma, másik a kolera, vagy azonos a kettő, vagy csumák járnak) sírva, jajgatva. Ahol enni adnak nekik, nem vagy kevesebben halnak meg. Ahol csuma-inget (ruhát) készítettek neki, ott nem haltak meg (9 házból való 9 asszony, vagy a falu asszonyai éjjel kendervásznat s abból inget készítenek, ezt szalmabábura adva keresztútra „ahol a csuma útja volt”, faluvégére, erdőbe viszik ki, vagy a községet körülárkolták). E betegségokozók azonban csak → hiedelemmondai alakokként ismertek (→ betegségdémonok), az élő → népi hitvilágnak nem részei. Legarchaikusabbnak tetszik a „Csuma menjetek fára fáról” kezdetű, állatgyógyításra használt kalotaszegi → ráolvasás. A halottat hasmánt tették koporsóba, hogy a járvány megálljon (Pusztina). A hazai és a Kárpát-medencén kívüli szerb, horvát és román hiedelmek a magyarokéhoz hasonlók (eufemisztikus megnevezés: komaasszony, néni; énekel vagy jajgat aszerint, hogy akad-e áldozata, kutya üldözi: szorultságában fává vagy madárrá változik). A hazai németség emlékezetében is eggyé olvadtak a 18. sz.-i pestis- és 19. sz.-i kolerajárványok, hagyományaik azonban a román, délszláv, magyar hiedelmektől teljesen eltérnek (a pestis forgó, jajgató szita, ahová begurul, ott keletkezik a betegség; megszűnik, ha egy halottat álló helyzetben temetnek el). – Irod. Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek (I., Bp., 1929); Berde Károly: A magyar nép dermatológiája (Bp., 1940); Oláh Andor: A Békés vármegyében pusztító ragadós nyavalyák története (Körös Népe, 1956); Petrilla Aladár: Részletes járványtan (Bp., 1961); Schneeweiss, Edmund: Serbokroatische Volkskunde (Berlin, 1961).