kolera

A kolera szó az idők folyamán jelentésváltozáson ment át. Első írott előfordulásában, egy 1592-es kolozsvári csízióban még az eredeti görög-latinnal azonos, „epés hányás” jelentésben fordul elő. – Egyéb elnevezései: holera, hollera, korela, korella stb. Az ún. cholera asiatica kórokozója (vibrio cholerae) csak 1817-től kezdve okozott világméretű járványokat, hazánkban először 1831–32-ben ütötte föl fejét, az utolsó kolerajárvány 1893–94-ben volt. Az aránylag rövid időszak (1831–94) és a régi nagy járványok (elsősorban a pestis) emlékével való összemosódás okozhatta, hogy a → népi gyógyászatban önálló kolerahagyomány alig alakult ki; elnevezései és a hozzá fűződő hiedelmek, gyógymódok keverednek (→ csuma, → mirigy). A bukovinai és moldvai magyarság hollerája fahéjból font istrángú, nagy rossz lovon ülő csúnya csontasszony, éjjel járva nagy söprűjével „ki seprette az embereket a házból” (→ betegségdémonok). A társadalmi viszonyokat, a korhangulatot és a legfőbb védekezési módot (kordon, linea, strázsák, veszteglőházak) jól szemlélteti a „Falu végén a vasvella” kezdetű korabeli gúnydal. 1830-tól számos rendelet, utasítás, röpirat, prédikáció foglalkozott a kolera megelőzésével, gyógymódjaival. Preventív módszerek még: a falu körülárkolása, körülszántása (→ ekehúzás, rituális), → füstölés, halotti gyertya égetése, → kígyókő, pálinkába áztatott borókatermés; nyakban hordott karácsonyi fokhagyma, dió (→ karácsonyi asztal), szentelt → tömjén. A népi terápia fő pillérei az ital és a → fokhagyma, az utóbbi ecetes bedörzsölés formájában is. – Irod. Bálint Nagy István: Kolerajárványok Csanád vármegyében (Makó, 1928); Berde Károly: A magyar nép dermatológiája (Bp., 1940); Hegedüs Lajos: Moldvai csángó népmesék és beszélgetések. Népnyelvi szövegek moldvai telepesektől (Bp., 1952); Oláh Andor: A Békés vármegyében pusztító ragadós nyavalyák története (Kőrös Népe, 1956).