füstfa

TARTALOM

füstölő

füstölés

1. a paraszti háztartás sózáshoz kapcsolódó uralkodó hústartósító eljárása. → Disznóölés után majdnem az egész húst és a tartós töltelékeket füstölik, az Alföld kivételével következetesen a → szalonnát is. A marha-, a juhhús, a szamárhús, a liba konzerválása nálunk ritka, füstölése a disznóhús módján történik. Tiszai kishalászok saját maguknak olykor 5–6 kilós halakat is füstöltek. Parasztháztartásban gyakori volt a → túró, de itt és a pásztoroknál egyaránt ritkább a sajt füstölése. A hús helye a hagyományos tüzelőberendezésű parasztházakban a füstjárta padlás, ill. a szabad kémény. Régebben mindenfelé használatosak voltak léckeretes, vesszőfonatos füstölthústartók, amelyek a húst a padláson a macskáktól védték. – Irod. Szendrey Ákos: Füstölés a magyar néphitben (Ethn., 1935); Barabás Jenő: Adatok a népi húskonzerváláshoz (Ethn., 1959). – 2. → beégetés, – 3. a füstölés a magyar népi hitvilág egyik alapvető → mágikus eljárása, ill. → népszokások gyakori → rítuseleme. Igen régi, elterjedt, Európaszerte sokféle célra alkalmazott cselekmény. Sok esetben csak hiedelemtartalom nélküli hatásfokozó kísérőcselekmény, de gyakran világos a → gonoszűzés gondolata (pl. → boszorkány, → ördög távoltartása). Általános elterjedését és fennmaradását elősegítette az egyházi ritusokban betöltött szerepe, valamint az a tény, hogy fizikai tulajdonságai miatt önmagában is elűző lehet. Igen régóta tulajdonítanak a füstölésnek gyógyító hatást is. A → népi gyógyászat sokfajta gyógymódjának tartozéka, ill. önálló gyógyító eljárás Európa-szerte, de főleg D- és DK-Európában. A rontó célú füstöléshez bizonyos rontó hatásúnak vélt tárgyak elégetése, füstre akasztása is tartozik. Ilyen módon ártani lehet másik személynek (a hit szerint őt marja a füst), ill. oda lehet idézni a rontó személyt (→ tej). Alkalmazási területei a magyar nyelvterületen: a) → rontás és a betegségek elhárítása az állatállománytól: istálló körülfüstölése → Szent György napján vagy → tehénellés alkalmával; az állatok első tavaszi kihajtása alkalmával a marhák füstölésen át való vezetése; a ház körülfüstölése olyan alkalmakkor, amikor boszorkánytól lehetett tartani, így elsősorban Szent György és → Luca napján (→ bekerítés). – b) Rontó célú füstölést elsősorban tudós pásztorok alkalmazták, más jószágának a legelőn való szétszélesztése céljából; de ezzel szinte egyező módszerek voltak ismertek a szétszélesztés megelőzésére is (pl. koponya vagy köröm égetésével gerjesztett füst). – c) Gyógyítás: elsősorban tehénrontás, → szemverés, → ijedtség és az állatok → veszettsége szórványosan szívbántalmak, ízületi bántalmak, nehéz szülés, tehéntőgy begyulladás stb. esetén; ritkábban pedig mint betegségmegelőző eljárást alkalmazták bizonyos naptári ünnepeken (pl. → Balázs napján alma héjával füstöltek torokfájás megelőzésére, vagy himlő megelőzésére a → Szent Iván-i tűz fölé tartották a csecsemőt). A füstölést vagy a lepedővel letakart beteg alatt végezték, vagy a beteget (gyakran háromszor) körüljárva; általában → ima vagy → ráolvasás kíséretében. Rontásnak tulajdonított bajok vagy szemverés és ijedtség esetén volt elterjedt, hogy a rontónak vélt személy ruhadarabjából, hajából tettek a parázsra más szerekkel együtt. Gyakori füstölőszerek voltak a pókháló, tömjén, disznóganaj, különböző → füvek (pl. úrnapi sátorfű), szentelt barka, szentelt búza (→ szentelmények), tetőből kihúzott nád, ajtófélfából vágott szilánk, → karácsonyi morzsa, továbbá különböző patikaszerek. Gyakran nem magán a szeren, hanem származási helyén volt a hangsúly (pl. kilenc gyümölcsfa ága, sírról hozott föld stb.). Gyakori volt a piros kukorica csutkájával való füstölés. A → gyógyítók gyakran adtak a hozzájuk forduló betegeknek ismeretlen tartalmú, előre elkészített füstölőt, a használat módját pontosan előírva. Marhák veszettsége esetén általában a nyáj füstön való áthajtását alkalmazták. A → boszorkányperek tanúsága szerint mind a gyógyító, mind a rontót megidéző füstölés a múltban is általánosan elterjedt volt, a legkülönbözőbb füstölőszerek használatával együtt. – Irod. Szendrey Zsigmond: A magyar népszokások ősi elemei (Ethn., 1940); Berde Károly: A magyar nép dermatológiája (Bp., 1940).