ima

felsőbbrendű lényhez (a keresztény vallású népeknél – így a magyarságnál is – Istenhez, Krisztushoz, szentekhez stb.) intézett fohász. Tartalma és formája a r. k.-oknál általában a hagyományok és az egyház előírásai által megszabott és a hivatalos egyházi használat által szentesített. Kezdeti fokon a bizonyos módon és körülmények között kimondott szó megvalósulásába vetett hiten (szómágia) alapszik, tehát közös gyökere a → ráolvasással és az → átokkal; de míg az utóbbiak sok esetben ma is e fokot képviselik, az ima esetében a szó kimondója nem a befolyásolandó objektumhoz intézi szavait, hanem felsőbbrendű lény segítségét kéri a cél eléréséhez. Tartalmilag lehet az istenséget magasztaló (euergetikus ima), Krisztus és a szentek életéből vett példák elmondásával az események megismétlődését kérő (szakramentális ima), valamilyen bajt elűző (apotropeikus ima) és valamely cél érdekében beavatkozást kérő (mágikus ima). A hivatalos egyház által előírt és használt formákon kívül ismeretesek voltak azok mintájára készült egyéni formák, továbbá rövidebb lélegzetű spontán fohászok is. – Az európai – és magyar – parasztság gyakorlatában az ima használatának a következő főbb módjai voltak ismeretesek: 1. a) Hivatalos egyházi használat, amelynek részese volt a parasztság is. b) Bizonyos egyházi szervezésű alkalmak – elsősorban a → búcsú – tág teret adtak az imák keletkezésének, hagyományozódásának, továbbá egy-egy kisebb közösségre vagy tájegységre jellemző hagyományos imagyakorlat kialakulásának. c) Hivatalos egyházi imák vagy spontán fohászok (gyakran csak kísérő gesztusaik: keresztvetés, kalaplevétel) az egyházi használat szellemében, de nem az egyház, hanem a paraszti hagyomány által előírt alkalmakkor és helyzetekben. (Pl. fohász bizonyos munkák vagy más vállalkozások megkezdésekor, hálaadás munkavégzéskor, segélykérés baj esetén stb.) – 2. Európa parasztságánál általános volt az ima mágikus célú használata is. a) A hivatalos egyházi ima lehet bármiféle → mágikus eljárás hatásfokozó kísérőeleme, hasonlóan más egyházi eredetű objektumokhoz (pl. → szentelmények). A magyar parasztság gyakorlatában legáltalánosaabb volt mágikus gyógyító eljárások – pl. gyógyító ráolvasások – kísérőjeként a Miatyánk, Üdvözlégy stb. elmondása, vagy elmondatása a beteggel (gyakran előírt módon pl.: háromszor, hétszer, három pénteken, napkelte előtt, keresztúton stb.). b) Általános volt mind a hivatalos, mind a különböző egyéni imák használata ráolvasás-funkcióban (pl. fájós fogra holdújuláskor három Miatyánkot „olvastak rá”). Ezekben az esetekben gyakran az elfelejtett hagyományos ráolvasásszöveget helyettesítették imával, de a múltban is voltak gyógyítók, akik szinte kizárólag hivatalos és maguk összeállította imákat „rendeltek” a hozzájuk forduló betegeknek. c) Az ima használata azokban az esetekben volt legtisztábban mágikus jellegű, amikor a hivatalos ima „kiforgatásával” vélték a kívánt célt elérni (pl. visszafelé mondott Miatyánk). Az ima kiforgatása azonban a közelmúltban inkább csak „nem tiszta” személyek (pl. → boszorkány, → garabonciás) jellemzésére szolgáló mondai motívum volt. Bizonyos mondatípusok a boszorkány szájába ördöghöz szóló, Istent megtagadó imákat is adtak. d) Bizonyos ráolvasás-típusok tartalmilag-formailag egyaránt imának minősíthetők (pl. a beteg vagy a gyógyító Szűz Máriát kéri szemfájás elmulasztására). Ezeket mégis elválasztja az imától az egyéb ráolvasásokéval egyező funkció, a hagyományos formák szájhagyományok útján való terjedése, valamint az egyházi imatól való tudatos megkülönböztetés mind használóik, mind az egyház részéről (annak ellenére, hogy e szövegek általában egyházi eredetűek). (→ még: archaikus népi imádság) – Irod. Bálint Sándor: Népünk imádságai (Regnum Egyháztörténeti Évkv., 1937); Szendrey Zsigmond: A varázslatok eszközei (Ethn., 1937); Vajkai Aurél: Az ősi ember imádságai (Ethn., 1947); Heiler, F.: Erscheinungsformen und Wesen der Religion (Stuttgart, 1961).

Imádkozó asszony (Jobbágytelke, v. Maros-Torda m.)