méhitató

rendszerint puhafából vájt, téglalap alakú vályú, a benne levő vízre szalma- és nádszálakat tesznek, hogy a méhek bele ne fulladjanak. A méheknek tavasszal különösen sok vízre van szükségük, ezt mézből, a kaptár falának lecsapódásából és a szabadban szerzik. Az okszerűen méhészkedők a méhitatót a méhes elé, napsütötte helyre állítják. A régi méhészek az itatóvályúba vizeltek, mert a hagyomány szerint a méhek az ilyen vizet kedvelik. Újabban a szakoktatás és szaklapok hatására csöpögtetős itatókat használnak. Rendszerint nagyobb edénynek vagy kisebb hordónak megfúrják és ronggyal betömik az oldalát, hogy a víz az alája ferdén állított deszkalapra szivárogjon. – Irod. Schier Brunó: Der Bienenstand in Mitteleuropa (Leipzig, 1939); H. Kerecsényi Edit: A népi méhészkedés története, formái és gyakorlata Nagykanizsa környékén (Népr. Közl., 1969).