mesterségcsúfoló

e néven foglalhatók össze azok a tréfás magyarázatok, ráfogások, melyek valamely mesterség eredetére, jellegére vonatkoznak. A csúfolás alapja az általánostól (ebben az esetben a parasztitól) eltérő munka és életmód. A mesterségcsúfoló elsősorban a falusi emberrel kapcsolatba kerülő mesterségeket, mestereket teszi gúny tárgyává, így a molnárt, a csizmadiát, a fazekast, a boltost stb., de ismeretesek a katonákkal – elsősorban a gyalogosokkal – kapcsolatos gúnyolódások, sőt egyes értelmiségi foglalkozásokat (pl. ügyvéd, AaTh 1585) kicsúfoló tréfás történetek, csúfoló versek és nevek is. Erősen eltúlozza a mesteremberek, katonák stb. vélt vagy valóságos hibáit, nem törődve az egyéni érzékenységgel. A mesterségcsúfoló lírai dalban, az anekdotikus szerkezetű, rövid epikus történetben, vagy akár szólásként (→ szóláshasonlat), esetleg találós kérdésben vagy puszta jelzőként is megjelenik. Számos tréfás eredetmagyarázó monda, trufa él valamely mesterség elnevezésének eredetéről. (Pl. a csizmadia neve korábban csizmamester volt, Mátyás óta nevezik így, mert a busás jutalom reményében a királynak ajándékozott csizmát Mátyás piszokkal tömve adatta neki vissza, mondván: ez a csizma díja!) – A vidám jó hangulatú gúnyos mesterségcsúfolóban gyakran cserélődnak a nevek és a mesterségek, attól függően kit akarnak éppen nevetség tárgyává tenni, a rögtönzés tehát egyik jellemzője a mesterségcsúfolónak. A dalformájú mesterségcsúfoló hangulatában közel áll a → bordalokhoz, → mulatónótákhoz, de szinte minden daltípussal van kapcsolata. A mesterségcsúfoló a paraszti élet hagyományos vidám társas összejövetelein, lakodalmakon, disznótoron stb. hangzik el leggyakrabban, emelve a jó hangulatot, de a városi szóbeliségben – pl. a diákfolklórban – is ismert. Jellegzetesen Ny-európai reneszánsz műfaj, nálunk feltehetően már Mátyás korában ismert volt. A 16. sz. óta kéziratos énekeskönyvek őrzik és bizonyítják, hogy ekkor ismert és kedvelt műfaj volt, több típusa szinte változatlanul él napjainkig a paraszti kultúrában (→ csúfoló). Pl. „Lányom, lányom gyöngyvirágom, /Kerti rózsaszálam/ Elmennél-e a kovácshoz, / Az eszemadtához?/ – Jaj, anyám a kovács / Ollyan mint a rossz bogrács!/ Nem megyek én ahhoz!/ – Lányom, lányom, gyöngyvirágom, /Kerti rózsaszálam,/ Elmennél-e a takácshoz, /Az eszemadtához?/ – Jaj, anyám, a takács /Ollyan, mint a záptojás! /Nem megyek én ahhoz!/” stb. – Irod. György Lajos: A magyar anekdota története és egyetemes kapcsolatai (Bp., 1934); Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Kardos Tibor: A trufa. Egy régi magyar irodalmi műfaj jellege és európai összefüggései (Filol. Közl. 1955); Küllős Imola: A magyar népköltészet lírai dalműfajai és a kéziratos énekköltészet (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1969); Ortutay Gyula–Katona Imre: Magyar népdalok (I–II., Bp., 1970).