Nagyatádi-kocsi

a 18. sz. vége óta ismert, Hódmezővásárhelyen kifejlesztett, ottani bognár- és kovácsmesterek által szinte az egész Alföldön a parasztság között elterjedt kocsifajta. Festett, fényezett, féderrel ellátott → kocsi, elöl-hátul bőrüléssel. Átmenetet alkot a teherhordásra alkalmas szekér és a személyszállításra is használható kocsifajták között. Ha ugyanis terhet akartak rajta szállítani, a hátulsó → ülést leszerelték és 2–3 q árut rakhattak bele. A kétféle használati módja, továbbá kerekeinek az útviszonyokhoz való alkalmazkodási képessége tette annyira népszerűvé, hogy a helyi Faipari Ktsz napjainkban is gyártja. – Előállítása bognár-, kovács-, szíj- és nyereggyártó mesterek együttműködését igényelte úgy, hogy régen a fővállalkozó a kovács, a századforduló óta pedig a bognár volt, a többi mester neki bedolgozott. Szekrénye eredetileg faberakással bordázott (első történeti említésben is „egészen bé bőrözött, úgy nevezett bordás kocsi” a neve) fonás volt, de a későbbi időkben a fonást faragás vagy vésés pótolta. A kocsit a legkülönbözőbb színűre festették. – Elnevezését az 1920-as években népszerű Nagyatádi Szabó István földművelésügyi miniszterről kapta. – Irod. Nagy Margit: A vásárhelyi kocsigyártás (A Hódmezővásárhelyi Állami Bethlen Gábor Gimn. Évkve, 1962–63. Hódmezővásárhely, 1963).