napraforgó (lat. Helianthus annuus)

Amerikából elterjedt kapásnövény, ipari növény, melyet főként olaja miatt termesztenek. A napraforgó a 16–17. sz.-ban az úri kertek dísznövényeként honosodott meg hazánkban is, ahonnan idővel átkerült a paraszti kertekbe. Szántóföldre a burgonya és a kukorica szántóföldi termesztésének kibontakozása után jutott el, ahol főleg mint e kultúrák szegélynövénye, út vagy mezsgye mellett díszlett. Ültetése kapával vagy anya-növényével együtt történt, vagy valamivel később, a kukorica, a burgonya kelése után. Művelését is vele együtt, hasonlóan végezték, azaz egyszer-kétszer kapálták, majd máj. elején tövét betöltötték. A napraforgó szept.-okt. hónapban beérett, s többnyire a kukorica törése vagy a burgonya ásása után szedték ezt is össze: fejét levágva vékákba, zsákba gyűjtve. A ház körül, pitvarban, pajta alatt szárították, majd bottal kicsépelték (→ csép). Szárítás után lehetett vinni az → olajütőbe, ahol pörkölték és olajat sajtoltak belőle. Szárát kerítésnek vagy tüzelésre használták. – A napraforgóolaj korábban főleg a szegények táplálkozásában és néhol a böjti étkezésben játszott fontos szerepet. Mint lényeges táplálkozási alapanyag, olyan régebbi olajnövények helyébe lépett, amilyen pl. a len volt. Újabban nagyban, önmagában is termesztik, mégpedig a nagyobb fejű, vékonyabb szárú fajtákat. A táplálkozásban egyre növekszik olajának és a belőle készített étkezési zsiradéknak a szerepe a disznózsírral szemben. – Irod. Gunda Béla: A Helianthus annuus termesztése az észak-amerikai indiánoknál (Ethn., 1968); Selmeczi Kovács Attila: A napraforgó meghonosodása és elterjedése Európában (Magy. Mezőgazdasági Múz. Közl., 1969–70); Selmeczi Kovács Attila: Újvilági kultúrnövények térhódítása Európában (Studium, 1971).