németjogú falu

É-Mo.-on, valamint a Kárpátokon kívül eső hegyes, erdős vidékeken irtással kialakított, a 13–14. sz.-ban telepített, az átlagosnál kedvezőbb jogállású helység. Sziléziában már a 12–13. sz.-ban alakultak németjogú faluk, Mo.-on azonban csak a 13. sz. legvégétől, nagyobb számban pedig a 14. sz. elejétől keletkeztek. Az Északi-Kárpátok területe a folyóvölgyek kivételével a 13. sz.-ban még nagyrészt egyáltalán nem hasznosított erdős vidék volt. A várak építése, karbantartása, valamint az egyre fejlődő bányavárosok élelemmel való ellátása mindig több és több mezőgazdasági népességű települést követelt. A telepítést az erdőket birtokló földesurak vállalkozókra, → soltészekre bízták, akik munkájuk jutalmául megkapták az általuk telepített új falu bírói tisztségét, valamint fontos gazdasági előnyökben részesültek. Szabad telket, adómentes belsőséget és külsőséget kaptak. A soltészt illette a malom és a serfőző felépítésének és szolgáltatásmentes fenntartásának joga. Ezenfelül monopóliuma volt a kocsmára és bizonyos mesterségekre. Megillette a földesúri szolgáltatások hatodrésze. Így a soltész jogi helyzetét tekintve a jobbágy és a földesúr között állt, szabadalmaival, anyagi javaival szabadon rendelkezett, a telepítés után a soltészséget eladhatta, elcserélhette. – A földesúr és a soltész között létrejött szerződést, a soltészlevél tartalmazta a telepesek részére nyújtott előnyökkel. A soltészfalvak lakói általában 16 évig adómentességet élveztek. A falu határán belül szabad volt számukra a halászat és a vadászat. Legfontosabb szolgáltatásuk a telkenként kivetett, pénzben fizetendő census volt. Ezenkívül évente ajándék járt a földesúrnak. Nagy előnyt jelentett számukra más falvak jobbágyaihoz képest, hogy szolgáltatásaikat nem termésük, hanem telkeik arányában adták. – A németjogú falu kifejezés onnan származik, hogy a soltészek és kezdetben a telepesek is németek voltak, akik nem ismerték a magyar jogszokásokat, csak saját német jogrendszerüket. A földesúrnak biztosítani kellett számukra a német jog további gyakorlását, már csak azért is, mert csak a magyarnál kedvezőbb jogállás biztosításával lehetett újabb telepeseket csábítani az erdős, hegyi tájakra. A német jogot gyakran némely nagyobb helység jogaként emlegették. A Zsolna környéki kis falvak általában Zsolna város „jogát” kapták meg. Ez annyit jelentett, hogy vitás esetekben Zsolnához fordulhattak tanácsért. – A telepesek később nemcsak bevándorló németek voltak, hanem a szlovákok közül is toborzódtak. Az új telepek kedvezményei vonzották a környék jobbágylakosságát. A „német jog” példa volt sok más, régebben települt helység számára is. A 14. sz. közepén már gyakran előfordult, hogy meglevő falvakat ruháztak föl földesuraik német joggal. Ezzel legtöbbször az illető helység várossá fejlesztése volt a céljuk. – A soltészek által telepített falvak települését a soros-utcás belsőség jellemezte. Legtöbbjükön patak folyt keresztül. A telkek fele-fele arányban a patak két oldalán helyezkedtek el. – Sok soltészfalu nevében megőrződött a telepítő soltész neve. Ehhez legtöbbször a -vágása vagy a -lehota szó került. Pl. Balázsvágása, Bobotlehota stb. – A legtöbb németjogú falu a Szepességben, valamint Zsolna környékén jött létre, de előfordulnak az egész Felföldön. – A 15–16. sz.-ban az egykor soltészek által telepített helységek jogállása legtöbb esetben átalakult. Némely falunak sikerült a soltészjogokat megvásárolnia és esetenként városi rangra emelkedni. Az olyan helységek népe viszont, ahol a soltészjogokat a földesúr váltotta meg, vagy ahol a soltész maga vált földesúrrá, jobbágysorba süllyedt. – Irod. Fügedi Erik: „Németjogú” falvak települése a szlovák és német nyelvterületen (Szerk. Székely György, Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon a 14. sz.-ban, Bp., 1953); Szabó István: A falurendszer kialakulása Magyarországon, IX–XV. század (Bp., 1966).