német kertész

német származású zöldségtermesztő, akit megkülönböztettek az 1870-es évektől Mo.-on nagy számban megjelent → bolgárkertésztől. A német kertészek zömmel Ausztriából és D-Németo.-ból települtek több nagyobb mo.-i város környékére. Először Pozsony városának környékén találkozunk velük. 1674-ben Lipót császár céhkiváltságokat adott nekik. A Pestet ellátó német kertészek 1788-ban kaptak kiváltságlevelet Mária Teréziától. Kiváltságaikat 1847-ben V. Ferdinánd azzal a záradékkal erősítette meg, hogy a paraszti zöldségtermelők az árusításban ne legyenek korlátozva, ugyanis a német kertészek árui ekkor már nem bizonyultak elégségesnek a növekvő város ellátására. – Kertjeik Pest városáról 1847-ben felvett térkép szerint a középkori falakon kívül a mai Nagykörút vonalában helyezkedtek el. A régi Gärtner Gasse, a mai Kertész utca őrzi emléküket. A város terjeszkedésével mindig kijjebb és kijjebb szorultak, először a Baross tér környékére, onnan a 19. sz. utolsó évtizedeiben Zuglóba, Rákosfalvára, Rákosszentmihályra és Csepel szigetére kerültek. A város terjeszkedésétől függetlenül a bolgárkertészek is hatással voltak elvándorlásukra. A bolgárkertészek erős versenytársaiknak bizonyultak, s mert ezeknek olcsó tömeges termelvényeivel nem vehették fel a versenyt, többen közülük távolabbi, vidéki városaink környékére szorultak és váltak terjesztőjévé a belterjesebb konyhakertészetnek (pl. Kecskeméten). Céhük 1872-ben alakult át Kertész Társulattá, amely továbbra is szoros összetartó és érdekvédelmi szervezetük volt egészen 1950-ig. A reformkorban és 1848–49-ben többségük aktívan magyar érzelmű volt. Közösségi megmozdulásaikról, életükről Tag-, Pénztár- és Jegyzőkönyveik tudósítanak. 1901-től a bejegyzések magyar nyelvűek. – Társadalmi különállásukat a legutóbbi időkig megőrizték. Rendkívül erős volt családi és mesterségbeli összetartásuk. Fellazulásuk csak az 1950-es években indult meg. Addig jobbára egymás között házasodtak, ezen belül erősen figyelembe vették a vagyoni állapotot. Általános volt körükben családonként a 7–10 gyermek – házasodásukkor váltak meg a családtól és külön kertet létesítettek. Gyermekeik munkaerejét 7–8 éves kortól kihasználták. Kötelező erejű volt az – akár családi, akár közösségi – összejövetelekre való elmenetel. A céhidőkből visszamaradt szokásokat, szabályokat és külsőségeket (pl. a tárgyalások céhláda és zászló jelenlétében, temetéseknél a közösségi tulajdonú világítóknak a használatát) szintén az 1950-es évekig megtartották. A német kertészek konyhakertészete a földművelésnek iparszerű űzött ága, a mesterségnek az elsajátítása, ugyanúgy, mint a kézművesiparnál – tanulóidőhöz, majd szabaduláskor remeknek az elkészítéséhez volt kötve. A „remek” – a szakma megfelelő szintű elsajátításának a bizonyítása – náluk a kerttervezés és termelési terv elkészítésének a munkájában nyert bizonyítást. – Kertjeik részben házuk körül – itt voltak a melegágyak, hajtatóházak és gombaházak –, részben határbeli földtulajdonon vagy bérelt földön voltak. Nagyságuk a család tőke- és munkaerejétől függött. 6–10 katasztrális hold volt az a kertnagyság, ahol már haszonnal dolgozhattak. Voltak olyan kertészcsaládok is, akik 60 katasztrális holdon kertészkedtek. Ilyen nagy kiterjedésű kertnek a művelését csak a főváros közelsége tette lehetővé. A kertjeikben használt nélkülözhetetlen, gyorsan fűtő lótrágyát a laktanyákból, a fuvarosgazdáktól és az ügetőpályáról hordták. Termelvényeiket saját szállítási eszközön tudták mindenkor a piac igényeihez alkalmazkodva szállítani. Termelési technikájuk a korabeli kerti kultúra csúcsának tekinthető. Az I. világháborúig határbeli kertjeiket is ásatták. Az ásóbandák – rendszerint 8–10 ember – a fővárost környező falvak agrárproletárjaiból kerültek ki (Cinkota, Csömör, Zsámbok, Almás). Kertjeiket kútvízzel, szórásos technikával öntözték. A vizet két 150–150 literes vasvödörrel, állati erővel húzatták fel a csatornákba. Ezeket a kutakat orsós vagy vödrös kutaknak hívták. Ezt a kúttípust vették át a századfordulótól kezdve a magyar és bolgár kertművelők is. Eszközkészletük a magyar úri kertek eszközkészletével azonos, de elnevezéseik német nyelvű volt. – Termelt növényféleségeik rendkívül változatosak, minden évszakban a lakosság igényét kívánták kielégíteni. Mindig primőrárunak a termesztésére törekedtek. Csak a korai termelvényeikkel tudtak versenyképesek maradni a bolgár és a magyar kertészekkel. Melegágyaikban nemcsak palántát, de korai idényzöldséget is termeltek. A negyvenes évektől kezdve épültek udvaraikban a hajtatóházak, amelyeknek kihasználása főleg a téli hónapokra esett. Gombaházaik speciális építmények voltak. A föld felszínére épített nyeregtetőt bedeszkázták, szalmával és földdel borították, hogy a megfelelő hőt és sötétséget biztosítani tudják a gombacsírák fejlődéséhez. – Irod. Kardos Árpád: A pesti kertész társulat 150 éves története, 1764–1914 (Bp., 1917); Boross Marietta: A kecskeméti homoki zöldségtermelés (Ethn., 1963).