| bolgárkerék | TARTALOM | bolgárok |
bolgárkertész
speciális kisüzemi módszerekkel, melegágyi hajtatással és öntözéssel zöldséget termelő kertész. (→ zöldségtermesztés) A 19. sz. derekára Bulgáriában magas szintű kertészeti kultúra fejlődött ki, amely azonban nem tudta foglalkoztatni a rendelkezésre álló munkaerőt. Ezért művelői közűl sokan a Dunától északra fekvő országokba vándoroltak, ahol a jobb piaci lehetőségeket kihasználva értékesítették terményeiket. Néhány kisebb előzmény után az első nagyobb bolgárkertész csoportok a korabeli Mo. déli városai (Nagybecskerek, Arad, Temesvár, Nagyszeben, Baja stb.) és néhány más helység (pl. Esztergom) körül az 1870-es évek elején tűntek föl. A századfordulón már nagy számban dolgoztak Bp. és minden nagyobb város környékén, ahol kedvező éghajlati viszonyok és piaci adottságok voltak. Jellegzetes zöldségtermesztő technikájukat a hagyományos módszerekkel dolgozó hazai zöldségkertészek ismereteivel bővítették, s így azoknál hamarabb és jobb minőségű áruval jelentek meg a piacon. Fő terményeik voltak a paprika, a paradicsom, a fejes saláta és az uborka. Új ízletes fajtákat is meghonosítottak. A zöldségpalántákat magas, trágyafűtésű → melegágyakban hajtatták, onnan ültették ki a túróekével és széles kapával készült öntöző árkokkal sűrűn barázdált szántóföldekre. Évente 8–10-szer öntöztek (→ öntözés). Jellegzetes gyakorlatuk volt, hogy az alacsony gátakkal kialakított kalitkaágyásokba (fitera) (2–3x4–6 m) néhány percre vizet engedtek, majd kapával megnyitották a következő töltést és a munkát ágyásról ágyásra folytatták. Az öntözővizet a vízpartra épített bolgárkerék (doláp) szolgáltatta. A bolgárkerék ókori eredetű szerkezet, hazánkban a bolgárkertészek honosították meg. Körben járó ló vontatta. A függőleges tengely a rászerelt orsóval forgatta a vízemelő kereket tartó vízszintes tengelyt. A vízemelő talpában 24–28 rekeszt alakítottak ki, melyek 6–8 liter vizet fogadtak be. Merüléskor a víz a rekeszekbe nyomult és a kerék magasba fordulásakor az elvezető deszkavályúba ömlött. A vödrös bolgárkerék jobban alkalmazkodott a vízszint változásához. Ennek kerekén a rekeszek helyett láncszerűen egymáshoz kapcsolt vödrök sorakoztak. A „vödörláncot” tetszés szerint lehetett rövidíteni vagy nyújtani. A bolgárkertészek hazánkban az első évtizedekben nem vásároltak földet, hanem kisbérleteken gazdálkodtak. Voltak, akik telente hazautaztak Bulgáriába. Mások több év után csak akkor tértek haza, ha már bizonyos pénzösszeget gyűjtöttek. Eleinte féltékenyen őrizték szakmai tudásukat. Munkaközönségekben (druzsesztvo) dolgoztak, melyekbe csak szükség esetén vettek be magyar idénymunkásokat. A munkaközösségek év közben együtt étkeztek, laktak és dolgoztak. Az idény végén meghatározott kulcs alapján osztották szét a hasznot. A bolgárkertészek zöldségtermelő monopóliumába a balkáni háborúk és az I. világháború hozott változást. A bolgár kormány a mo.-i bolgárkertészeket hazarendelte katonának. Ekkorra azonban már a magyar idénymunkások sok helyen eltanulták tőlük a speciális termesztési módszerket, sőt továbbfejlesztették és korszerűsítették is. Ezért az 1920-as években a megnehezült nemzetközi közlekedésben kisebb számban visszatért bolgárkertészek már nem élvezték a korábbi kiváltságos helyzetet. A bolgárkertészek módszereinek mo.-i meghonosodása a magyar paraszti gazdálkodás belterjesedését jelentősen elősegítette. Nyomában több helyen intenzív primőrtermelő kultúrák is keletkeztek (Gyula, Békés, Szentes, Hódmezővásárhely). – Irod. Révész István: A hazai bolgár és bolgárrendszerű kertészetek statisztikai ismertetése (Bp., 1915); Vakarelski, Ch.: Brunnen und Wasserleitungen in Bulgarien (Folk-Liv, 1939); Kósa László: A gyulai zöldségtermelő körzet kialakulása (Agrártört. Szle, 1967); Palov József: Adatok a Békés megyei zöldségöntözések fejlődéstörténetéhez (1890–1944) (Békési Élet, 1971); Boross Marietta: Bolgár és bolgár rendszerű kertészetek Magyarországon 1870–1945 Ethn., 1973).
