öntözés

a talaj nedvességtartalmának pótlása ott, ahol a növény a tenyészidő alatt nem kapja meg természetes úton a legjobb terméseredményhez szükséges csapadékot. Az ókori nagy civilizációk (Babilónia, Egyiptom, India, Kína) kialakulásában és fennállásában jelentős szerepe volt az öntözésnek. Hozzájárult a földműveléssel tovább differenciálódó társadalmi munkamegosztáshoz, a vízkiemelés megoldása pedig előmozdította a matematikai és a műszaki ismeretek fejlődését. Az első ismert öntöző és víztároló hálózat a Tigris és az Eufrátesz völgyében 7–8000 évvel ezelőtt alakult ki. A folyammenti földműves kultúrák nemcsak a csatornarendszerek vizét hasznosították, hanem az áradások trágyául szolgáló üledékét is. Európában viszonylag későn, a keresztes háborúk (11–13. sz.) idején terjedt el az öntözés. Itáliában és az Ibériai-félszigeten a rizstermesztés, kertészeti, szántóföldi és gyümölcsöntözés honosodott meg. A vízkiemeléshez állati erővel, széllel vagy vízzel hajtott kerekeket használtak. – A középkori Mo.-ról szórványos és nem pontos adatok szólnak az öntözéses gazdálkodásról: az Árpád-korban betelepült szerzetesrendek öntöztek veteményes kerteket, Mátyás király olasz öntözőmestereket hívatott kertjeinek gondozására stb. Jelentős öntözés folyt a 18. sz. első felétől a Bánságban, az egyes föltevések szerint még török kezdeményezésre megindult → rizstermesztő telepeken. A 18. sz. végétől a reformkorban és a szabadságharc utáni években a → vízmentesítés kérdése került előtérbe. Csak az 1863. évi nagy szárazság, majd a század végi agrárválság irányította a figyelmet az öntözés szükségességére. Több terv készült a Tiszántúl öntözésére, Türr István kezdeményezésére megépült a Bácskában a Ferenc József öntözőcsatorna (1879), de majdnem kizárólagosan csak a nagyüzemi rizstermesztés és a rétöntözés területén történtek kísérletek. – Kistermelői öntözést folytattak a Pozsony és Pest környéki → német kertészek, amely az 1870-es években a → bolgárkertészek megjelenésével vált nagyobb jelentőségűvé. A bolgárkertészek előbb a D-mo.-i városok, nem sokkal később Bp. közvetlen környékén is megtelepedtek. A századforduló táján már teljesen uralták a mo.-i zöldségpiacot. Intenzív termelési technikájukkal és eszközeikkel: melegágy, vízikerék, öntözés, zárt munkaközösség stb. a hazai hagyományos módon termelő kertészek alig versenyezhettek. A bolgárok hegemóniáját a balkáni háborúk és az I. világháború törte meg. Ekkorra a magyar parasztok már több helyen elsajátították az évtizedekig féltve őrzött sajátos kertészeti technikájukat. 1920 után a gazdaságpolitika a korábbinál nagyobb gondot fordított az öntözésre. Ezekben az években keletkeztek D-Alföldön a kedvező éghajlati és öntözési adottságokra alapuló öntözéses zöldségtermelő körzetek (Szentes, Hódmezővásárhely, Békés, Gyula), amelynek művelői jórészt agrárproletárokból lett kertészek törpebirtokokon és kisbérleteken intenzíven gazdálkodtak. Ezek a termelők az 1930-as években már a primőrtermesztést is elkezdték, és hamarosan az alföldi paraszttársadalom egyik tehetősebb, polgárosulni törekvő rétegévé váltak. A Tiszántúl öntözési tervét az 1937. évi XX. tc. alapján készítették el, de csak 1945 után került kivitelezésre (Keleti és Nyugati főcsatorna, tiszai vízlépcsők). – A mo.-i paraszti öntözés legegyszerűbb vízemelő szerkezete a víznyerő hely mellett álló gémeskút, amelyből kézi erővel húzással továbbítják a vizet az öntözőcsatornába. Az ókori eredetű vízemelő kereket, a bolgárkereket a bolgárkertészek honosították meg hazánkban. A folyóvízbe merülő vízemelő kereket körben járó ló mozgatja különböző áttételekkel. Forgáskor a kerék rekeszei megmerülnek a vízben, majd az öntözőcsatornába ürülnek. A hasonló szerkezetű vödrös bolgárkeréken a rekeszek helyén láncszerűen egymáshoz kapcsolt vödörsor helyezkedik el, amelynek a hosszát szabályozva alkalmazkodni lehet a vízszinthez. Az alföldi járgányos vízemelő, mely eredetileg a német kertészek felszereléséhez tartozott, a 20. sz.-ban Kecskemét és Nagykőrös zöldségtermesztő gazdaságaiban terjedt el. A 10–20 m mélységű kútból 2 db, egyenként 120 literes fenékszelepes vasvödör emeli ki a vizet. A vödröket vaslánc mozgatja, amely orsóról csavarodik le és fel. A szerkezetet egyetlen ló működteti. A kút mélységétől függően a ló többször körbe forgatja az orsót az egyik irányba, ezalatt a vízzel telt egyik vödör eléri a felszínt és kiürül az öntöző medencébe vagy főcsatornába, a másik elmerül a vízben. Ekkor a ló megfordul és ellenkező irányban forgatja az orsót, a vödrök mozgási iránya fordított lesz. – Az 1930-as években a bolgárkereket és a járgányos vízemelőt fokozatosan fölváltották a benzinmotorral hajtott vízkiemelők. Az öntözés technikája a szórványos locsolás kivételével hazánk kisparaszti gazdaságaiban az árasztás volt. A bolgárkertészek nyomán alacsony gátakkal körülvett ágyásokba engedik a vizet, majd néhány perc múlva újabb kapavágásokkal a következő ágyásba vezetik. – Irod. Trummer Árpád: A magyar öntözésekről (Bp., 1932); Kaán Károly: Alföldi kérdések (Bp., 1939); Boross Marietta: A kecskeméti homoki zöldségtermelés (Ethn., 1963); Kósa László. A gyulai zöldségtermelő körzet kialakulása (Agrártört. Szle, 1967); Palov József: Adatok a Békés megyei zöldségöntözések fejlődéstörténetéhez (1890–1944) (Békési Élet, 1971).

Gémeskutas öntözés a Fekete-Körös partján (Köröstárkány, v. Bihar m., 1964)