| népies műdal | TARTALOM | népiesség |
népies műtáncok
A múlt század 20-as és 30-as éveiben, e korszak nemzeti törekvéseinek idejében indult meg az a folyamat, hogy a táncot hivatásszerűen űző → táncmesterek a néptánc motívumaiból, azok módosított változataiból, külföldi minták (olasz, német, francia koreográfiák) hatására, sokszor idegen lépések magyarosításával, színpadi vagy szalontáncokat szerkesztettek. E kísérletezéseket az a körülmény is elősegítette, hogy a pesti Nemzeti Színház már fennállása óta tartott táncosokat, kikkel színpadi jelenetek keretében időnként magyar táncokat mutattatott be. A francia négyes és a cotillon (füzértánc) ösztönzésül szolgált, hogy a magyar tánctanítók és táncművészek ezek mintájára magyar társastáncokat szerkesszenek. Az új táncokat a táncmesterek személyesen vagy alkalmi társulataikkal bemutatták, ill. tánciskolákon belül terjesztették. Az első nevesebb magyar táncmester Farkas József volt, aki saját táncszerzeményeivel itthon és külföldön sikeresen szerepelt. 1832-ben Európa nagy városaiban, Bécsben, Párizsban és Milánóban a Bihari-féle híres cigányzenészekkel együtt szerzett hírt a magyar táncnak és zenének. Farkas Józsefnek, a verbunk színpadi népszerűsítőjének, aki tánc közben „spiccelt” is, a magyar tánc balettesítésére irányuló törekvései voltak. Társastáncai túl bonyolultak voltak ahhoz, hogy a kezdeti sikerek után népszerűek maradjanak. Szőllősy-Szabó Lajosnak, e korszak másik úttörő táncművészének és tánctanítójának sikerült először olyan társastáncot szerkesztenie, amely Pesten és vidéken egyaránt népszerűségre tett szert. Ez volt a Körtánc (1840-ben készült) Rózsavölgyi Márk zenéjére (→ még: körmagyar). Szőllősy mintájára még számos más táncmester kísérletezett ilyen jellegű társastánc összeállításával az 1840-es években, de később is, a múlt század második felében. Ezek kisebb-nagyobb kezdeti vagy helyi siker után soha nem múlták felül Szőllősy-Szabó körtáncát. A többi között ilyenek voltak: Thury János „magyar kvadrill”-ja 1842-ben, Veszter Sándor „társalgó”-ja (a múlt század 40-es éveiben Farkashoz hasonlóan külföldön is nagy sikerrel szereplő táncmester és táncművész e társastáncát 1844-ben mutatták be a Nemzeti Színházban); Kőhegyi József „vigadó”-ja (1847-ben), az 1860-as években Tóth Samu „palotás”-a, Kinsky Károly 1896-ban közreadott „palotás”-a, Herzenberger József „levente csárdás”-a (1888) stb. Szőllősy-Szabó körtáncát egyik tanítványa, Kilányi Lajos írta le, és az 1845-ben meg is jelent Bécsben. A tánc 6 részében szereplő 15 lépést részletesen leírta, ezek lényegében a reformkorszak népies műtáncaira jellemző motívumok első olvasható közlését jelentik. – Lakatos Sándor, e korszak neves táncmestere („lábászok lábásza”) próbálta rendszerbe foglalni a magyar tánc, így a verbunk mozdulatkincsét. 32 figurát figyelt meg (Lakatos Sándor: A magyar táncról. Rajta párok, táncoljunk!) Tánckedvelők könyve, Nagykanizsa, 1871). E kiragadott, mereven alkotott, sematikus mozdulatkincs erős hatással volt a legutóbbi időkig a táncmesterek tevékenységére. Ugyanezeket a motívumokat variálták, sokszor különböző elnevezésekkel népies műtáncaikban (→ magyar kettős, → palotás, → magyar verbunk stb.). A 32 motívum a századforduló óta a tánciskolába járó parasztság tudatában is él (→ magyar szóló). (Róka Pál: A táncművészet tankönyve, Bp., 1900; Lakatos Károly által említett mozdulatkincs variációit közli esetenként más elnevezéssel.) Egyes vidékeken (mint pl. Szatmár megyében) a népies műtáncok tánciskolában tanított sematikus mozdulatai visszakerültek a néptánckincsbe és hasonultak ahhoz. – Irod. Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Haraszti Emil: A tánc története (Bp., 1937); Szentpál Olga: A csárdás. A magyar nemzeti társastánc a XIX. század első felében (Bp., 1954); Vályi Rózsi: A magyar balett történetéből (Bp., 1954); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958); Pesovár Ferenc: Táncmesterek a szatmári falvakban (Tánctud. Tanulm., 1959–1960., Bp., 1960).
