magyar szóló

nemesek, városi mesteremberek szóló férfitánca a 18. sz. végi, múlt század eleji bálokon. Gyakran a férfi párjával a táncoló körtől külön válva vagy annak közepén járta a táncot, bemutató jelleggel (előtáncos táncvezető) és mozgásához a többiek alkalmazkodtak. Ez az úri magyar szóló lényegében megegyezett a katonafogadó → verbunk káplárjának a szólótáncával. Lakatos Sándor és Lakatos Károly táncmesterek a múlt század második felében 32 figurában állapították meg a verbunk és általában a magyar tánc mozdulatkincsét: 1. bokaütés, 2. → lejtő, 3. → hegyező, 4. négyes, 5. emelgető, 6. kihányó, 7. → kígyó, 8. csillag, 9. gyilkos, 10. füzér, 11. → mérges, 12. rózsa, 13. kettős kígyó, 14. csalogató, 15. sétatoppantó, 16. sarokcsúszó, 17. → nagyharang, 18. csizmadiás (vulgo: hátrahányó), → hátravágó, 19. rezgő, 20. féllábsodró, 21. lábgyorsaság, 22. lábujjhegyezés, 23. kakasugrás, 24. kígyó (lábujjhegyen), 25. → kisharang (sürgető), 26. olló, 27. ujjhegyforgó, 28. sebes forgás, 29. felugró (sarokösszeütéssel), 30. szapora, 31. lábcsúsztató (vulgo: lábhadarászás), 32. dobogós. – A múlt század második felétől a táncmesterek e merev, sematikus rendszer alapján állították össze bemutató jellegű magyar szóló táncaikat. (→ még: népies műtáncok, → tánciskola, → táncmester) – Irod. Róka Pál: A táncművészet tankönyve (Bp., 1900); Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Pesovár Ferenc: Táncmesterek a szatmári falvakban (Tánctud. Tanulm., 1959–1960, Bp., 1960).