kenéz

a soltészhez hasonló feladatkörű és jogállású telepítő személy a középkori Mo. keleti területein. A kenézeknek különösen az erdélyi románok és a kárpátaljai rutének betelepítésében volt nagy szerepük. A földesurak vagy a kincstár megbízásából összegyűjtötték a letelepülni szándékozó lakosokat és elpusztult faluhelyeket vagy új falvakat népesítettek be velük. A megtelepedés jogi, gazdasági és társadalmi feltételeire a földesúrral írásban vagy szóban kötött megállapodásban, az ún. kenéz-levélben foglaltak voltak az irányadók, belső viszonyaik pedig rendszerint az átköltözés előtti szabályoknak megfelelően alakultak ki. Fáradozásaikért viselhették az új település bírói tisztségét, telkeket, malom- és kocsmahaszonvételt kaptak, a letelepített nép pedig ünnepek előtt meghatározott mennyiségű terményt adott számukra. A kenézségi jog osztható, eladható és örökölhető volt. Így a 15. sz.-ra az erdélyi kenézek száma igen megszaporodott. Tulajdonképpen a románság tehetősebb és előkelőbb rétegévé lettek. Sokan közülük nemességet szereztek, és az elődeik által egykor benépesített falvak földesuraivá váltak. A kenézség intézménye balkáni eredetű, Mo.-on túl Galícia történetében is jelentős szerephez jutott. (→ még: németjogú falu, → vlachjogú falu) – Irod. Hunfalvy Pál: Az oláhok története (I–II., Bp., 1894); Kniezsa István: A tót és lengyel költözködő pásztorkodás magyar kapcsolatai (Ethn., 1934); Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Bp., 1946).