kerítőháló

kenderfonalból, az 1950-es évektől szintetikus fonalakból, fent parás ínnal, lent ólmos ínnal ellátott, 80–600 m hosszú, 3–6 m mély háló. Húzóháló, nagyháló, öregháló néven is ismerik. Két végén villás végű vagy egyenes rúd az apacs vagy istáp, tégla, kő vagy vassúlyozással. Folyóvízi szerszám, melyet 3–8 halász kezel, a → kerítőhalászat eszköze. A hálót ladikról vetik be, a kijáró véget – miután a hálót félkörívben a vízbe vetették – ugyanarra a partra hozzák vissza, s kezdik a kerítőháló kiszedését. A laptáros és a kormányos a parás inat, a két legény az ólmos inat, az inasok a léhést szedik a partra. Az egyszerű kerítőhalászatot rekesztéssel is szokták kombinálni, mikor kifeszített → őrhálóra halásznak (sleppelés), vagy magát a kerítőhálót használják rekeszhálónak is (→ lesháló). A halászat végeztével a kerítőhálót több darabra bontják, hogy könnyebb legyen a szárítás a tericsplaccon (→ tericsfa). Ma már nem használatos a viza- vagy pipolaháló, amely csak annyiból különbözött a mai kerítőhálótól, hogy vastagabb zsinórból, inslégből kötötték, hogy a több mázsás vizák erejének is ellenálljon. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).