kerítőhalászat

a halnak hálóval való bekerítésén alapuló halfogó módszer. Eszközei a → balinháló, → gyalom, → kecsegeháló, → kerítőháló, → laptoló vagy → piritty háló. E hálók több száz méter hosszúak is lehetnek, mélységük a víztől függően 2–25 m. A régente kenderfonalból, manapság műszálból kötött háló (léhés) felső széle gyékény, fakéreg, fa vagy parafa úszókkal, parákkal ellátott kötélre, alsó széle ólmozott kötélre van erősítve. Két végén egyenes vagy villás végű, súlyzott rúd van, az apacs, istáp, erre kötik a húzóköteleket. A folyóvízi kerítőhálóval és az állóvízi, középen zsákkal ellátott gyalommal többnyire partra kerítenek. A háló húzására széles hevederből készült, vállra vetett cibéket vagy → farhámot használnak. A századforduló óta a gyalmok húzására terjed a kézi vagy motoros csörlő (Balaton, Velencei-tó). Ha nádas vagy magas part miatt kénytelenek ladikra szedni fel a hálót, az alin leszorítására letartórudat vagy csigát használnak (Velencei-tó, Fertő, Soroksári-Duna). Főleg a gyalommal szoktak jég alatt is halászni (→ jég alatti halászat). Az ún. → futóhálókat csak folyóvízen használhatják, vízközépen vetik ki, és vízmentébe húzva, ladikra szedik fel. Itt a kerítésnek nincs nagy szerepe, a halakat a háló speciális szerkezete fogja meg. A kerítőhalászathoz több ember szervezett munkája szükséges, ezért s a felszerelés drágasága miatt elsősorban a hivatásos nagyhalászok űzik. (→ még: halászbokor) – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).