jávorfácska, jávorfamuzsika

TARTALOM

jegellő

jég alatti halászat

télen, ha a tavak és a folyók jege már elbírja a halászokat, hosszú nyakú fejszével (jégvágó szakóca) vagy véső formájú, köpűs jegellővel lékeket vágnak (a nyári halászatra alkalmas szerszámokat célszerűen átalakítva), hogy a jég alól foghassák ki a halakat. Legfőbb jellegzetességeiben országosan egységes a → gyalommal vagy → kerítőhálóval, közösségben végzett (→ halászbokor), melyet a Balatonról ismerünk legrészletesebben. Más állóvizeken, holtágakon nem volt ennyire látványos, nagyszabású és rendszeres az ilyen halfogás. A kerítőhálós jég alatti halászatkor hatszögletű (Balaton), ill. kör, ellipszis, téglalap (Tisza vidéke) alaprajzi elrendezésű léksort vágnak ki, melynek egyik végén az 1,5×1 m-es bedöntő (beadó)lék, másik végén a háló kihúzására szolgáló, 2×0,5 m-es ajtólék, közben pedig (a hatszög, kör, ellipszis, téglalap vonala mentén) a kisebb, háromszög alakú hajtólékek sora helyezkedik el. A balatoni jeges vonyó szélessége 210–240 méter, hosszúsága 400–800 méter; a tiszai holtágak jeges tanyái ennél lényegesen kisebbek. Jég alatti halászatkor a gyalom húzókötelére egy-egy megvasalt rudat (vezér) kötnek, s miután a bedöntő léken jég alá eresztették a hálót, a hajtólékek mentén kétágú (fa vagy fém) villával (csáklya) irányítják a rudat s húzzák a kötelet. Ha a vezér léktől lékig haladtában félre úszna, a kampós végű gemiccsel, kampóval keresik meg. Amikor a háló közel ér az ajtólékhez, a (jeges vonyón belül elhelyezkedő) buffogatóléken egy kivájt talpú, hosszú nyelű buffogatóval veri a vizet, űzi a halakat az egyik halász. Miután a vezér megjelenik az ajtólékben, a kötelet a vállukra vetett, hámszerű cibékre akasztják a halászok, így húzzák össze a hálót. A jég alatti halászatnak ilyen módja É-, Ny- és Közép-Európában sok közös vonást mutat mind a járulékos szerszámok, mind a léksor alaprajzi elrendezése tekintetében. Jankó János szerint a magyarság jég alatti halászata a németekével mutatja a legtöbb rokonságot. Hasonlóan közösségben végzik a → vasas szákkal történő → emelőhalászatot és a → hajtóhalászatot kombináló halfogást (Bodrogköz). Kisebb jelentőségű és alkalmi a jég alatti → horgászat és a → rekesztőhalászati szerszámok (vejsze) téli használata. Az orvhalászok, alkalmi halfogók a halat a jégre ütéssel kábítják el (→ ütőhalászat), vagy a lékhez a friss levegőre gyülekező halakat szákkal, alkalmi merítő eszközzel emelik ki, szigonnyal (→ szigony) nyársalják fel. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900); Viski Károly: Tihany őshalászata (Népr. Ért., 1932); Ecsedi István: Népies halászat a Közép-Tiszán és a tiszántúli kisvizeken (Debrecen, 1934); Rassow, Margarethe: Fischersprache und Brauchtum im Lande zwischen dem Darss und der unteren Oder (Berlin, 1958); Moszyński, K.: Kultura ludowa słowian (Warszawa, 1967); Szilágyi Miklós: Jég alatti halászat a Sárréten 1811-ben (Bajomi krónika, Biharnagybajom, 1973).