jávorfácska, jávorfamuzsika

→ tündérmese; legtöbb változata → dalbetétes mese: három (király)leányt kiküld az apjuk epret szedni, annak, aki legtöbbet szed, szép ruhát ígér. A két nagyobbik elfecsegi az időt, a legkisebb hamarosan teleszedi a kosarát. A nagyobbak megharagusznak rá, megölik, kerékvágásba (fa alá) temetik, az eprén megosztoznak, s otthon azt hazudják, hogy húguk eltévedt. A királyleány holtteteméből jávorfa nő, egy arra járó pásztorfiú egyik ágacskájából furulyát farag. A furulya emberi hangon szólal meg, és elmondja (elénekli) a megölt királykisasszony történetét. A pásztorfiú felmegy furulyájával a királyi palotába. Kezébe adja a királynak, a királynénak és a testvéreknek. A furulya a királyt apjának, a királynét anyjának, testvéreit pedig gyilkosainak mondja:

Fujjad, fujjad én gyilkosom,

Én is voltam királylánya,

De most vagyok jávorfácska,

Jávorfából furulyácska.

A gyilkos földhöz vágja, tűzre dobja, s a hangszer leánnyá változik. Hozzáadják a pásztorfiúhoz, a testvéreit megbüntetik (AaTh, H. BN 780; MNK 721*). A mesének Vikár Béla Erdélyben két népballada-változatát is feljegyezte. Tompa Mihály „Rege a jávorfáról” címmel feldolgozta. Az irodalmi feldolgozás minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy a mese az egész magyar nyelvterületen meglehetős egyöntetűséggel terjedjen el. Nem ismeretlen azonban nálunk az a nyugati redakció sem, amely szerint a „muzsika” a királyleány egyik csontocskájából készül. A harmadik balladai redakció, mely szerint a dalt a királylány hajából készült hárfa énekli, csak Nagy-Britanniában és Skandináviában ismeretes. A magyar redakcióhoz az ismert anyagból a cseh, szlovák, lengyel, kárpát-ukrán és fehérorosz változatok állanak a legközelebb. A jávorfácska meséjének folklórtörténeti jelentősége is van: erről a mesetípusról készült a kevés számú magyar típusmonográfiák egyike, mely mind módszerében, mind eredményeiben jelentékeny. Szerzője, Solymossy Sándor megállapítja, hogy a jávorfácska mese nem keletkezhetett korábban a 6. sz.-nál, eredetileg énekelt ballada formája volt, keletkezési helye az ÉNy-i szláv (vend, lengyel, kárpát-ukrán) terület. Alkotója valószínűleg valamely odavaló vándor énekmondó lehetett. Szerzőn itt természetesen szerkesztőt ért, aki a más mesékből is ismert mitológiai motívumokat új egységgé csoportosította, és művészi formába öntötte. A másik típusmonográfia összeállítója, L. Mackensen a mesét a legrégibb német mesék egyikének tartja, amely a kereszténység felvétele előtti időkben vlaaland-i (flamand) területen keletkezett. – Irod. Bolte, J.–Polivka, G.: Anmerkungen zu den Kinder- und Hausmärchen der Brüder Grimm (I–V., Leipzig, 1913–31); Solymossy Sándor: Mese a jávorfáról (Ethn., 1920); Mackensen, L.: Der singende Knochen (FFC 49. Helsinki, 1923); Solymossy Sándor: A Jávorfa-mese és a Midás-monda (Ethn., 1925); Loschdorfer Anna: Dalbetétes népmesék (Ethn., 1937); Brewster, P. G.: The Two Sisters (FFC 147. Helsinki, 1953); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I–II., Pécs, 1957); Krzyŀanowski, J.: Polska bajka ludowa (I–II., Wroclaw–Warszawa–Kraków, 1962–63); Ortutay Gyula–Kriza Ildikó: Magyar népballadák (Bp., 1968).