kéziratos énekköltészet

a 17–18. sz.-i magyar nyelvű → kéziratos énekeskönyvek világi témájú verseinek összefoglaló neve (→ daloskönyv, nótáskönyv). Kéziratban, másolás útján terjedtek, népszerűsödtek mindazok a versek, dalok, amelyek politikai tartalmuk miatt nem jelenhettek meg nyomtatásban, ill. amelyeket profán szerelmi témájuk miatt az egyház üldözött. A kéziratos énekköltészet a 17–18. sz.-ban egész Közép-Európában virágkorát élte. A mennyiségileg legnagyobb anyag magyar és lengyel kéziratos énekeskönyvekben maradt fenn. A magyar kéziratos énekköltészet alkotásai a deák versszerzés hagyományainak és a reneszánsz műköltészet vulgarizálódó motívumkincsének, formai vívmányainak összefonódását mutatják, de kimutatható – különösen a kéziratos szerelmi költészetben – a régi magyar irodalom két nagy ihletőjének: az antik irodalomnak és a Bibliának közvetlen hatása is. A nótajelzések tanúsága szerint a népszerű kéziratos költészetben a szomszédos népek (szlovák, román, német, olasz, török stb.) költészete és tánczenéje is nyomot hagyott; ezek továbbfejlesztették az alakulóban levő magyar lírai költészet ritmusanyagát, formakincsét. A 17. sz. fordulójáig hivatásos értelmiségiek látták el a közönséget énekekkel, olvasmányokkal, a műveltség terjedésével azonban a nemesi-polgári rétegekben is általános divattá lett a műköltészetnél alacsonyabb szintű, közvetlen szükségleteket kielégítő alkalmi versszerzés. A versírás alkalma lehetett országos ügy (hadjárat, összeesküvés, országgyűlés) éppúgy, mint a magánélet eseményei (születés, udvarlás, lakodalom, halál). A kéziratos énekeskönyvek verseinek többsége az alacsony sorban élő értelmiségiek (iskolamesterek, deákok, prédikátorok) alkalmi, gyakran rendelésre készült szerzeménye. Ezeket bármelyik írni-olvasni tudó ember átalakíthatta saját szükséglete és tudása szerint. A kéziratos énekeskönyvek összeírói, másolói közkincsnek tekintették e verseket, szabadon változtattak rajtuk: elhagytak belőlük versszakokat, aktualizáló sorokat írtak hozzájuk, a záró strófában az átköltés évszámát jelölték meg a vers „szereztetési” időpontjaként stb. ... Ily módon az eredeti vers szövege, felépítése, mondanivalója – ezáltal funkciója is – többé-kevésbé átalakult. Az énekek terjedését, népszerűsödését biztosító másolgatások az állandó variálódás előidézőivé váltak. Még a 17–18. sz.-i kéziratos énekeskönyvek teljes anyagának összevetésével is csak nehezen sikerült a különböző variánsokból rekonstruálni egy-egy ének eredeti szövegét, ill. meghatározni az egyes alkotások korát. Gyakran igen régies, reneszánsz szövegek már erősen romlott vagy folklorizálódott formában bukkannak fel 17. sz. végi vagy 18. sz.-i kéziratokban, ponyván, ill. 19. sz.-i népköltési gyűjteményekben. Különösen időtállónak mutatkozik és sablonszerűen ismétlődik a legkülönbözőbb lírai verstípusokban néhány költői frázis, strófa, ill. kép, amelyek egy-egy eredeti költőegyéniségtől származnak (Tinódi, Balassi, Amade, Gyöngyösi stb.) és azok hatását mutatják a 17–18. sz. névtelen „közköltészetére”. – A magyar, cseh, lengyel, szovjet és jugoszláv kutatók az elmúlt évtizedekben kezdték tüzetesebben vizsgálni a kéziratos szerelmi költészet filológiai kapcsolatait a népköltészettel. Kezdetben csak az egyes sorok, motívumok, költői képek és témák vándorlását vizsgálták; később lírai alkotások történetének kutatására is felhasználták a kéziratos énekköltészet anyagát. A kéziratos énekköltészet ugyanis pontos választ ad arra, hogy a hivatásos költészet szubjektív lírája hogyan alakul át egy hivatásos-féllaikus közvetítő réteg hatására, s milyen formában, tartalommal lesz a nép sajátja, a népköltészet szerves alkotórésze. A legfrissebb kutatások szerint szerelmes népdalainak zöme a 17. sz.-i kéziratos énekköltészet közvetítésével a Ny-európai hivatásos költészet szerelmi daltípusainak leszármazottja. – Irod. Bartha Dénes: A népköltés kutatásának új feladatai (Budapesti, Szle, 1934); Čzerný, V.: Staro česka lirika milostna (Praha, 1948); Stoll Béla: Közösségi költészet – népköltészet (Irod. tört. Közl., 1958); Lakodalmi és szerelmi versek (sajtó alá rendezte Stoll Béla, RMKT, XVII. sz. 3. Bp., 1961); Pozdnejev, A. V.: Polskie piesni w rosykskich spiewnikach rekopismiennych 17–18 wieku (Pamiętnik Literacki, 1962); Hernas, Cz.: W kalinowym leslie (I–II., Warszawa, 1965); Küllős Imola: A magyar népköltészet lírai dalműfajai és a kéziratos énekköltészet (Népi Kultúra – Népi Társadalom, Bp., 1969); Voigt Vilmos: A szerelem kertjében (I–II., Ethn., 1969, 1970).