köles (lat. Panicum miliaceum)

gabonanövény, némely feltevés szerint a magyarság legrégebben ismert gabonája. Ma már kis területen főleg másodveteményként, elsősorban takarmánynak termesztik. A kölest a többi apró maghoz hasonlóan kézzel vetik, de síkos magva miatt nem tenyérrel, hanem három ujjal szórják el, hogy egyenletesen keljen. Egyenetlenül érő kalászait szakaszosan aratják, mert könnyen kipereg a szeme. Ezért vágják le rendszerint harmaton, de nem kötik mindjárt kévébe, hanem vagy rendre vágva, vagy markokban szárad (→ aratás). A D-Alföldön általában kötetlenül – szénafű módjára – kezelték és egészen az utóbbi évtizedekig szívesebben nyomtatták (→ nyomtatás), mint csépelték. Őshazája K- és D-Ázsia. Európában a neolitikum óta termesztik. Ma Afrikában és Eurázsiában nagy területeken ismert és fogyasztott kenyérértékű kásanövény. A magyar köles szó ugor kori eredetű, de lehetséges, hogy még nem a Panicum miliaceumot, hanem más, gyűjtögetett, lisztes magvú növényt neveztek így. A bolgár-török korban már bizonyosan a ma ismert kölest jelentette. A köles a sztyeppi népek kedvelt, olykor egyedüli gabonája. Rövid tenyészidejű (80–120 nap), kevés gondozást kíván, gyeptörésekben szépen díszlik. A Kárpát-medencében letelepedő magyarok is termesztették a kölest. Évszázadokig néptáplálék volt Mo.-on. Hántolt magját elsősorban kásaként fogyasztották. Különösen az Alföldön, ill. a Dunántúl K-i és D-i részein vetették. Nagy jelentősége volt a folyók mellett, vízjárta, mocsaras területeken, ahol tavaszi áradások után a kipusztult búza helyén bőven termett. Rendszeresen vetették parlagba és frissen feltört rétek földjébe. A múlt század derekától rohamosan visszaszorult. Helyét a búza, méginkább a burgonya, utóbb a rizs foglalta el. Legtovább ünnepi alkalmak megszokott ételeként fogyasztották (böjt, lakodalom, szüret stb.). – Irod. Bátky Zsigmond: Kivesző gabonaféléink (Földr. Közl., 1918); Nagy Gyula: Hagyományos földművelés a Vásárhelyi pusztán (Népr. Közl., 1963).