rovásadó, királyi adó, portális adó

TARTALOM

rozetta

rovásírás, székely rovásírás

az Erdély délkeleti részében élő székelyek körében fennmaradt türk típusú írásrendszer, melynek eredete feltehetőleg a magyar honfoglalás előtti időkbe nyúlik vissza. Általában fába vésték, rótták (innen az elnevezés), az írás iránya a sémi ábécékben szokásos módon jobbról balra haladt. A türk rovásírás az egész türk birodalom területén elterjedt s a jenyiszeji és talaszi feliratok variánsai képezik ennek az ismert és megfejtett írásnak alapját. Kétségkívül a türk írással rokon az az írásrendszer, melynek emlékei kizárólag az egykori Kazária területéről kerültek elő, de az írás maga még megfejtetlen. A türk írással rokon a nagyszentmiklósi kincs feliratainak írása is. A türk, a kazáriai, a nagyszentmiklósi és a székely rovásírás rendszer nincs egymással egyértelmű genetikai kapcsolatban, de bizonyára ez az a kulturális háttér, amelyből a székely rovásírás kisarjadt. Létrehozója vagy létrehozói a türk rovásírás valamilyen helyi változatát vehették alapul, s azt új jelekkel kiegészítve, módosították. Bizonyos grafikai rendbe állították őket, melyet a székely rovásírás formája mutat. Öt betű biztosan türk eredetű, további 10–11 egyezése valószínűsíthető, hrom görög és kettő glagolita eredetű. Az egyes betűk eredetének vizsgálatában a belső fejlődést is figyelembe kell vennünk, hiszen a székely írás első datált emlékei a 15. sz.-ból valók, így az írás létrejötte és első emlékei között több mint félezer év időkülönbség van. Belső fejlődéssel magyarázható a székely rovásírásra jellegzetes ligatúrák, azaz betűösszevonások rendszere, melyet ilyen széleskörűen alkalmazva a türk írásokban nem ismerünk. A székely rovásírást kezdettől fogva magyar szövegek lejegyzésére használták, így a székely-magyar vagy magyar rovásírás elnevezés is helytálló lehet, jóllehet a székelységen kívül más magyar néprajzi csoport ezt az írást eddigi ismereteink szerint nem használta. A 13. sz.-i krónikás Kézai Simon első híradásától kezdve évszázadokon át feljegyezték, hogy a székelyeknek a latintól eltérő írásuk van. A székelyek származástudatával összekapcsolva egészen a 19. sz.-ig hun vagy szkíta (szittya) írásnak nevezték. A rovásírás a középkor folyamán funkcióját vesztette, ismerete fokozatosan gyengült, a latin írásbeliség természetszerűleg egyre kisebb területre zsugorította használatát. Mikor Telegdi János 1598-ban rövid tanulmányt írt a székely rovásírásról (Rudimenta priscae Hunnorum linguae), ábécével és mutatványokkal ellátva, néhány betűnek már torzított, hagyománytól eltérő alakját rögzítette, ami világosan mutatja, hogy az írás élő ismerete kihalóban volt. Nagyrészt a középkori érdektelenségnek köszönhető, hogy a székely rovásírásnak feltehetőleg sok feliratos (kőbe, fába vésett) emléke ment veszendőbe, s a 19–20. sz.-ban szinte újra fel kellett fedezni. Ebben a mentő s publikáló munkában oroszlánrésze volt az etnográfus Sebestyén Gyulának. – A székely rovásírás jelentősebb emlékei: a székelyderzsi rovásírásos tégla, a bögözi templom felirata, a nikolsburgi rovásábécé. Marsigli rovásírásos naptára, a konstantinápolyi felirat, az énlakai felirat. Az utóbbi harminc évben is kerültek elő újabb kisebb feliratos emlékek a Székelyföldön, és még újabb epigráfiai emlékek felbukkanása a jövőben is várható. – Irod. Sebestyén Gyula: Rovás és rovásírás (Bp., 1909); Sebestyén Gyula: A magyar rovásírás hiteles emlékei (Bp., 1915); Németh Gyula: A magyar rovásírás (Bp., 1934); Vásáry István: A magyar rovásírás kutatás (Keletkutatás, 1974).