salétromfőzés

salétromnak (kálisalétrom, KNO3; mészsalétrom Ca(NO3)2; nátriumnitrát vagy chilei salétrom, NaNO3) termésállapotban való összegyűjtése, kioldása, tisztítása, kristályosítása. A salétrom, mint a puskapor nélkülözhetetlen vegyi alkotórésze, a tűzfegyverek elterjedésével rendkívüli jelentőségűvé vált. A salétromfőzést kincstári szervezet irányította és elsősorban falusi, mezővárosi szakemberekkel gondoskodott alapanyagának kitermeléséről. Módszerei a későközépkorban alakultak ki és lényegileg változatlanok maradtak az 1860-as évekig, amikor a chilei salétrom nagy tömegű importja, ill. a lőgyapot feltalálása a salétromfőzés hagyományos eljárásait túlhaladottá tették. A megfelelő adottságú tájakon mind a török, mind a Habsburg államhatalom megkövetelte a paraszti salétromszérűk tartását és a félkész anyag beszolgáltatását. Mo.-on különösen híressé váltak a szabolcsi és debreceni salétomfőzők, amelyek körzetében a salétrom tartalmú anyagok gyűjtése a falusi és mezővárosi szegénység rendszeres jövedelemkiegészítőjévé vált. A salétromfőzés megfelelő minőségű nyersanyag, a por gyűjtésével kezdődött. A talajba jutó szerves anyagok bomlása közben megfelelő baktériumok jelenlétében néhol nagy mennyiségű salétrom keletkezik, amit a talajban lévő nedvesség, csapadékvíz kiold. A talaj hajszálcsövessége révén felszínre kerülő oldat elpárolgása után a felszínen kikristályosodtak (kivirágzottak) a salétromkristályok. Ezt összesöpörték, lekaparták, halmokba összetolták. A rendszeresen salétromgyűjtésre használt helyeket szérűnek, kertnek nevezték. A salétrom dúsítása, minőségének javítása érdekében hamut és egyéb szerves anyagot is ástak be a talajba, vagy a salétromszérűt és környezetét szervesanyag tartalmú folyadékokkal öntözték, esetleg vízzel locsolták. Néhol a települések szerveshulladékait salétromkészítés céljára gyűjtötték és használták fel. Sokszor karhatalommal, erőszakkal kiásták a lakóházak agyagpadlóját, istállók vizelettel átitatott földjét, s abból főzték ki a salétromot. A házak salétromos földjéért fizettek is. A jász és kun districtusok 1802-ben kiadott rendeletéből az világlik ki, hogy a gyorsabb salétromosodás érdekében a salétromfőzők által kihordott házföld helyébe egyesek trágyát hordtak a házba, úgyhogy tanácsbeli ellenőrt kellett alkalmazni ennek megakadályozására. A salétromkészítő mesterek – a házakból nyert földre utalva – a palócoknál bóhafőző mester nevet kaptak. Ez elsősorban német, cseh-morva származású szakemberek módszere volt, akiket sziléziták néven emlegetnek a források. Rendszeresen felhasználták a földerősítések, sáncok, bástyák omladékát is salétrom nyerésére. A szérűn gyűjtött kristályos port kilúgozták. Fakádakban, amelyekben szalma és homok szűrőréteget készítettek, a bedöngölt port feoldották vízzel, 10–12 órai oldás után lecsapolták. Az így nyert folyadék lúg rézkazánba került, amiben 80 °C hőmérsékletre hevítették és fahamu lúgjával kezelték, majd fahombárokba gyűjtve lehűtötték. E művelet neve kiejtés volt. A lúgos kezelést elsősorban a központi salétromfőző házakban végezték, a falvak idényjelleggel működő főzők ezt mellőzték. A kihűlt folyadékot ismét rézkazánokban főzték 4–5 napon át, közben folyamatosan hamulúggal eresztették fel. A harmadik naptól a konyhasó-szennyeződések kicsapódtak, eltávolíthatókká váltak. Amikor a fővő, állandóan kavarás alatt álló massza 48–50 fok töménységűvé vált, kihűlve szilárdan megmerevedett, ismét levették a tűzről, kádakba szórták, ahol 5–6 óra alatt az idegen anyagok kiváltak. Amikor kellően csökkent a hőmérséklete (kb. 40–45 °C), kristályosító rézüstökbe tették, két nap alatt teljesen lehűtötték. Ennek során a salétrom kristályok formájában az üst falán megszilárdult, a benne lévő folyékony lúgot kicsorgatták, és mint anyalúgot újabb főzés alkalmával felhasználták. A nyers salétromkristályokat az üstökből kitörték, ismét kazánra tették és 2 óráig vízzel melegítve feloldották. Az így kezelt anyagot ismét kádakban hűtötték, majd kristályosító üstökbe tették. A kiváló salétromot mosással tisztították tovább. Vízzel vagy a főzésnél kivált lúggal oldották, kezelték. A folyamat során a konyhasó teljesen, a klorid szennyeződések jórészben eltávolíthatókká váltak. A mosás 2 órától 10–12 óráig is eltarthatott, a szennyeződés mértékétől függően. Majd az oldatot a kristályos salétromról leeresztették. A kristályokat ismét melegítve vízzel oldva a szerves szennyeződésektől mésztej hozzáadásával tisztították meg. A mésztej hatására a szennyező anyagok leülepedtek vagy habszerűen a felszínen úszva lemerhetőekké váltak. Megszűrve ismét kristályosító üstökbe tették, amelyekben a salétrom különválva a mésztejes csapadéktól az üst oldalán kicsapódott, és így a vele lévő lúg leönthető, lecsepegtethető volt. Két napi csepegtetés után a szilárd salétromot, amelyet alakja után harangnak neveztek, alacsony hőmérsékleten, nyirkos levegőn pincékben tárolták 6 napig. Az üstök szárítóba kerültek, ahol a kristályokat kitörték, lejtős asztalokra borították s azokon négy napig száradni hagyták. A kész salétromot a katonai igazgatás alatt működő salétromházakhoz kellett beszolgáltatni, ahol gyűjtött, felvásárolt porból egész éven át rendszeresen (foglalkoztatott) bérmunkásokkal folyt a főzés. A szükséges felszerelést a termeléssel foglalkozó falvak szérűire rendszeresen kölcsönözték. A falvakban a téli időszakban megfelelő épületek hiányában szünetelt a főzés. A kész, kétszer tisztított salétromot hordókban tárolták és hozták forgalomba. Mo.-on 1880 körül szűnt meg a hagyományos salétromfőzés. Állami szervezés miatt nem válhatott céhes rendszerűvé. A salétromházak alkalmazottait kivéve mindvégig jobbágyi keresetkiegészítő tevékenység maradt. A munka helyi irányításában szerepük volt a központi igazgatást és a helyi szérűket összekötő karámbíróknak, s a karámbíróság intézményének. Salétromtartalmú anyagokra szükség lehetett a puskaporgyártáson kívül pl. a tímármesterség gyakorlásánál is. A tímármesterek gyakran maguk gondoskodhattak a megfelelő anyag előállításáról pl. a szerves hulladékok rendszeres összegyűjtésével. – Irod. Nyárády Mihály: Salétromfőzés Szabolcs megyében a XVI–XIX. században (A nyíregyházi Jósa András Múz. Évkve, I. 1958. Bp., 1960); Nyárády Mihály: Salétromfőzés (kálisalétromfőzés) Szabolcs megyében a XVI–XIX. században (Magy. Kémikusok Lapja, 1965).