széllepedő

TARTALOM

szélütés

szélmalom

1. légáramlás energiáját hasznosító mechanikai berendezés, amellyel hazánkban őrlést, darálást, esetleg hántolást végeztek. A szélmalomra vonatkozó első magyar adatok a 16. sz.-ból valók. A szélmalmok 19–20. sz.-i mo.-i típusa a 17. sz.-ban alakult ki Hollandiában, ahol az őrlésen kívül vízemelő berendezések működtetésére is használták. Korábbi típusuk nálunk viszonylag korán eltűnt, néprajzi vizsgálatokból nem volt felderíthető (→ bakos malom). A hollandi típusú malmok jellemző tulajdonsága, hogy fából, vályogból, téglából, kőből épített, belül több szintre osztott épületük tetején, körpályán elmozdítható foglalatban van a vitorlaszárnyakkal felszerelt tengely és a vele egybeépített szeleskerék, az a fogaskerék, amely a vitorlákon keletkező forgónyomatékot átadja a malomgépezet főtengelyének. A vitorlák tengelye hegyesszöget zár be a toronyépület falkoronája síkjával, így a vitorlaszárnyakon ébredő aerodinamikai erők a malom tetőzetét a szeleskereket a malomra nyomják, eleve akadályozzák, hogy a nagyobb légmozgások kárt okozzanak a malomban, elsodorják a tetőzetet vagy a vitorlákat. A hollandiai malmok előnyös tulajdonsága volt, hogy túlzottan erős szél esetén a malom forgását szabályozni tudták, a malom vitorláinak helyzetét kellően és gyorsan változtathatták, adott esetben a gépezeteket ki is kapcsolhatták. – A szélmalmoknak belső mechanizmusuk szerint több típusuk van. A legegyszerűbb a papucsos szélmalom, amelyen a tető a falkoronába épített papucsokon fordul, egyébként ezt a típust mindig egyköves kivitelben készítették, a szeleskerék közvetlenül a főtengelyre kapcsolt követ forgatta. A szélmalmok általában két kőpárral készültek. Így a szeleskerék által meghajtott főtengelyről külön áttétellel kellett továbbítani az energiát. Az áttétel közbeiktatása lehetővé tette a forgássebesség növelését is, ami a gépezet működtetése szempontjából előnyös volt. Ezt hagyományosan három típus szerint oldották meg. A felülhajtós szélmalomban a középső főtengelyre a kőpadok feletti szinten szereltek fel egy nagy fogaskereket, amely a jobb, ill. a baloldalon elhelyezett kőpadok tengelyeit felülről hajtotta meg. Ebben az esetben a szélmalom alsó szintje teljesen üres lehetett, s raktározás, tárolás céljára használhatták ki. A kőpadokat pedig a malom első emeletén helyezték el, a második emeleten a kőpadok meghajtó mechanizmusa, majd a harmadik emeleten a szeleskerék főtengely kapcsolása volt. Az ún. alulhajtós szélmalomban adott esetben legfeljebb két vagy három szintre volt szükség, hiszen a szeleskerék által meghajtott főtengely alján helyezték el a kőpadokat mozgásban tartó fogaskerék áttételt, amely a köveket alulról forgatta. Az ilyen malmokban a kőpadok működése, a forgó mechanizmus jól áttekinthető és kezelhető volt, azonban a földszinti tér, amely a kőpadok kiszolgálására, az őrlendő, ill. az őrölt anyag tárolására is egyaránt szolgált, rendkívüli módon igénybe volt véve. Az ún. középen hajtós szélmalom esetében a kőpadok az alsó szintre kerültek, a kőpadok és a szeleskerék közé középütt építették be a kőpadok meghajtó kerekét. Így a kőpadokat közvetlenül a földszintről lehetett kezelni, feltölteni. Az őrlendő gabonát nem kellett az emeleti szintre felhúzni. A szélmalmok belső berendezéseit különféle mechanikai megoldások egészítették ki. Így példaként említhetjük, hogy zsákhúzó, emelő szerkezeteket is beépítettek. A két, négy, hat ágú vitorlák felületét gyenge szél esetén növelhették vászon felületekkel vagy csökkenthették. Erősebb szél esetén a malom szerkezetét fékezhették. Nagy széllökések esetére gyorsan ki is kapcsolhatták a meghajtó mechanizmust. A szélmalom vitorláinak megfelelő szélirányba fordítását a malom tetőszékéhez kapcsolt fordító karok segítségével végezték. A fordító karokat a földszinthez rögzíthető csörlőkocsi segítségével mozgatták és tartották rögzített helyzetben. – Szélmalmainkról a közhiedelem azt tartja, hogy az Alföld néprajzi sajátosságai. Ez a nézet azért alakult ki, mert a múlt század második felében az alföldi településekben kevésbé csökkent a számuk. Sopron külvárosaiban a szélmalom-épületek máig városképi meghatározó elemek. De jellegzetes az is, hogy az egyetlen tudományosan fölmért papucsos szélmalom Monoszlón (Zala m.-ben) került elő. Deszka felépítményű szélmalmaink közül a néprajzi kutatás elsőként az udvarhelyszéki medeséri malmot rögzítette. – Az ún. bástyás szélmalom annyiban tért el az egyéb típusoktól, hogy az első emelete szintjében kívülről erkélyszerű körjárat övezte. Erről kezelték a tengely kapcsolóját, ezen járva fordították szélirányba a vitorlákat. A szélmalmokat, hogy magasabbak legyenek s a felsőbb, nagyobb erejű légáramlást hasznosíthassák, igyekeztek magas dombtetőkön, hegyhátakon felépíteni. Az alföldi településekben, legelőszéleken, folyó, ér partok közelében törekedtek elhelyezni, ahol a légáramlás útján nem akadályozták fák, házak stb. Szokásos volt, hogy a szélmalom alá nagyobb mesterséges dombot, földhányást hordtak össze, hogy azzal is növeljék a talaj feletti magasságot. – A szélmalom hazai elterjedése összefüggésben volt a 19. sz. első felében kibontakozó gabonakonjunktúrával. Erre enged következtetni, hogy az 1894-ben működő 712 mo.-i szélmalom közül 31 építési időpontja volt ismeretlen, de az ismertek közül 1811–1855 között épült 82, a század második felében pedig az 1894-ben üzemelőkét figyelembe véve öt évenkénti átlagban 74–74 darabbal növekedett számuk. Ez egyébként arra vall, hogy kezdetben a gőzmalmokkal való versenyt is képesek voltak állni, különösen miután a finomliszt készítéséhez elengedhetetlenül fontos szitáló berendezésekkel is kiegészítették gépi mechanizmusukat. Különösen nagy volt a szerepük az 1870-es, 1880-as évekig, a vasutak kiépüléséig az alföldi mezővárosokban, ahol a kőszén hiányában nehezen teremtődtek meg a gőzmalmok üzemeltetési feltételei. Ezzel magyarázható, hogy 1855-ben pl. egyedül Kiskunfélegyháza városában 62 szélmalom működött. Jellemző, hogy Hódmezővásárhelyt, ahol több nagy teljesítményű gőzmalom működött, még 1924-ben is 21 szélmalmot tartottak üzemben, amelyeknek jóval több, mint a fele a tanyák között állt. A szélmalmok utolsó példányai az 1950-es évekig voltak üzemben. A még jó állapotban levő épületeket, berendezéseket műemléki védelem alá helyezték vagy múz.-ba telepítették, mint a kiskunfélegyházi határ egykori tanyai malmát, az ún. Pajkos-Szabó malmot. – A szélmalmok a műemléki, múz.-i gondozást azért is megérdemlik, mivel a magyar népi építészet legmonumentálisabb alkotásai. Népünk technikai ismeretei sokoldalúan nyilatkoznak meg bennük. Készültek fa felépítménnyel, vályogból, sártapasztással, meszelve; nem egyszer vályogból falazták a szélmalmot, de téglaköpennyel burkolták. Gyakran tégla vagy kőfallal építették. Belsejük födémszerkezeteik, tetőszékeik szép ácsmunkák emlékei. Berendezéseik elkészítése nagy pontosságot igénylő faragótudást igényelt, de a kovácsoltvas, acél alkatrészek beépítéséhez is érteniök kellett a szélmolnároknak, hiszen a kőpadok forgótengelyeit, csapágyait, csuklószerkezeteit a vas alkatrészek nélkül nem készíthették volna el. A kőpadokat mind a kézi-, vízi és szárazmalmok esetében úgy készítették el, hogy a kövek egymás feletti magassága tetszés szerint változtatható legyen, aszerint, hogy mit őrölnek és milyen minőségű őrleményre lesz szükség. A szélmalom belsejének fa szerkezeteit rendkívül szép, esztétikus formában, tudatos műgonddal készítették. Egyes alkatrészeket gazdagon díszítettek, s miután a szélmolnárok kiváló faragók is voltak, szép, domborműves plasztikai díszítményeket alkalmaztak, s az építéssel kapcsolatos feliratokat véstek be. Amikor a szélmalomépítés és használat megszűnőben volt, ügyes szélmolnárok a parasztgazdák számára készítettek egyszerűen kezelhető, házi igényeknek megfelelő → széldarálókat, amelyek a régi, hagyományos szélmalmok egyszerűsített, kicsinyített „utánzatai” voltak. – A mo.-i hollandi típusú malmok meghonosodásában a korábbi irodalom feltételezte a közvetlen magyar-holland kapcsolatokat. Az ismeretanyag közvetítőiként a németalföldi egyetemek prot. hallgatóit, prot. teológusokat jelölték meg. Ennek az ésszerű hipotézisnek azonban még nincsenek pontos bizonyítékai, sőt az újabb Ny-európai szakirodalomban ennek ellentmondó vélekedések, megjegyzések olvashatók. Másfelől az alsó-ausztriai, cseh-morva szélmalmok a hazai emlékanyaghoz közelálló szerkezeti, formai sajátosságaikkal egy szélesebb és lassúbb ütemű elterjedési folyamat európai kapcsolatrendszer hálózatába is beilleszthetik a magyar szélmolnárság egészét. – Irod. Madarassy László: Kiskunsági szélmalom (Népr. Ért., 1903); Lambrecht Kálmán: A magyar szélmalom (Bp., 1911); Kiss Lajos: Középen hajtós szélmalom Hódmezővásárhelyen (Ethn., 1938); Pongrácz Pál: Régi malomépítészet (Bp., 1967). – 2. → Forgó játékszer.