Szent János áldása

a római egyház szertartáskönyve Szent János napjára (dec. 27.) írja elő a bor megáldásának szertartását. A pogány → áldozati ital (libatio) emléke élt tovább abban a kora középkori szokásban, hogy a szentek ünnepén tiszteletükre bort ittak a templomban; majd, hogy a szokás egyházi értelmezése még inkább kidomborodjék, alakult ki a Szent János-napi borszentelés, ami a 13. sz.-ban Németo.-ból terjedt el. Német neve „Johannisminne”, mert a pap e szavakkal nyújtotta át a bort híveinek: Igyátok Szent János szeretetét. A szertartás hozzánk is átkerült; főleg a Ny-Dunántúlon és a német lakosságú városokban volt általános. A pannonhalmi főapátságban régi időktől kezdve szokásban volt a borszentelés, s az újbort e naptól itták. A bort termő vidékeken a nép is szenteltetett bort, amit fül- és fogfájás, rontás ellen használtak, a boroshordókba öntöttek belőle, hogy a következő esztendőben is jó termés legyen (→ szentelmények). A középkorban szentelt borral kínálták meg azokat, akik búcsúzkodtak, útnak indultak, hogy Szent János áldása oltalmazza őket. A borivás áldás jellege – oda illő énekkel – a → lakodalomban, a → halotti torban is helyet kapott. A Nyitra vidéki magyar falvak lakodalmaiban vacsora után vagy a lakodalom napját követő reggel, mielőtt a vendégek hazamentek volna, énekelték a „Szent János áldása szálljon mireánk…” kezdetű lakodalmas dalt. Szegeden a halotti torban, Jászladányban az új ház felszentelésekor énekelték. Nagyécsfaluban (Győr m.) a borral együtt → almát is szenteltettek s torokfájás ellen használták. A szentelt almából a vályúba is tettek s erről itatták meg az állatokat, hogy egészségesek legyenek. A búcsúzáskor megivott pohár bort is szokás Szent János áldása nevén emlegetni. Pl. Háromszéken: „Igyuk meg Szent János áldását!” – Irod. Ernyey József: Szent János áldása (Magy. Nyelv, 1913); Schwartz Elemér: A szentjánosnapi borszentelés Nyugat-Magyarországon (Ethn., 1929); Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium. A Mária-ünnepek és jelesebb napok hazai és közép-európai hagyományvilágából (I–II., Bp., 1977).