áldozat

a → kultusz egyik legjelentősebb cselekménye, valamely istenségnek, természetfeletti lénynek, elhunyt ősöknek, halottaknak, természetfeletti erőnek felajánlott adomány. Kezdetleges kultúrákban éppúgy fellelhető, mint fejlett vallási rendszerekben. Hátterében az a hit áll, hogy az áldozat kényszerítő hatással van a természetfelettire, mely azt valamilyen módon viszonozni kénytelen, tehát elsősorban a félelem, létbizonytalanság hozta létre, amely így kívánta kiengesztelni, maga felé fordítani az ismeretlen erőket. A természetfelettieket illeti mindenből az első: az elsőszülött gyermek, a termények elseje. A hálaadó, könyörgő, engesztelő stb. áldozat mélyén egyaránt ilyen elképzelések lappanganak. Az áldozat felajánlása megsemmisítés által történhet. Az embert vagy állatot megölik, az áldozati növények elhervadnak, a tárgyakat összetörik, elégetik stb. Fejlettebb vallási rendszerekben a megsemmisités helyett az áldozati tárgy az istenséget képviselő testület, pl. az egyház tulajdonába mehet át. Az áldozat lehet véres vagy vértelen, termények, emberek által készített ételek, tárgyak, füst (tömjénezés), de áldozatnak számíthat az önsanyargatás vagy öncsonkítás, a haj levágása, a nemi élettől vagy ételtől-italtól való megtartóztatás is. – A kereszténység felvétele előtt a magyarok vallásában is nagy szerepe lehetett az áldozatnak, a magyar áld szó alapszava valószínűleg finnugor kori örökség, a 12. sz. óta szerepel írásos emlékekben éppúgy, mint származékszava, az áldomás. Az áldozik, áldozás szavakat a 14. sz.-tól feljegyezték. Már Ipolyi Arnold s utána mások is rituális emberáldozatnak fogták fel a krónikának azt az értesítését, hogy a honfoglaló magyarok vezérét, → Álmost az új hazába való érkezés előtt megölték. Állatáldozatról is megemlékeznek latin krónikáink, a magyaroknál a legelőkelőbb áldozati állat a fehér ló lehetett, mely az obiugoroknál még a 19. sz.-ban is értékes áldozati állatnak számított. Pl. az Anonymus-krónika 16. fejezetében olvashatjuk: mindjárt azon a helyen, pogány szokás szerint egy kövér lovat ölve le, nagy áldomást csaptak. A lóáldozat az indoeurópai nyelvet beszélő népeknél is fontos szerepet játszott. – A kereszténység felvétele után, mint a törvénykönyvek, rendelkezések bizonyítják, az áldozatbemutatás pogány formái titokban éltek tovább, vagy pedig „keresztény” formát öltöttek, az elhunytak lovát pl. nem ölték le, hanem az egyháznak ajándékozták. – A népszokások és népköltészet fenntartotta az → építőáldozat, a halottaknak bemutatott áldozat emlékét (→ halotti tor), a szentnek tartott források körüli fákra napjainkig is aggatnak rongyokat, szúrnak hajtűket, a forrásokba pénzt dobálnak, az állat vagy ember alakú → sütemények, fonott kalácsformák is régi áldozat emlékét őrizhetik, éppúgy, mint a → tűzbe hajított étel, a földre loccsantott bor. Az áldozatbemutatás katolikus formái közé tartoznak a templomokban, → búcsújáróhelyeken található, nemesfémből, viaszból vagy más anyagból készített → fogadalmi tárgyak, (offerek), feliratos táblák, emberi testrészeket vagy állatokat utánzó tárgyak, viaszgyertyák stb. – Irod. Róheim Géza: A kazár és a magyar nagyfejedelem (Ethn., 1918); Szendrey Zsigmond: A nép élő hitvilága (Ethn., 1938); Györffy György: Tanulmányok a magyar állam eredetéről. A nemzetségtől a vármegyéig. A törzstől az országig. – Kurszán és Kurszán Vára (Bp., 1959).