kultusz <lat. ’művelés’>

egy vallási rendszer → rítusainak összessége, az a társadalmilag szabályozott forma, melyen keresztül a hívők és a közösség hitrendszeréhez tartozó istenség (ill. természetfeletti lények vagy erők) közti kapcsolat megvalósul, tehát egy közösség és a „természetfeletti”-nek tartott lények és erők egymáshoz való viszonyának társadalmilag rendezett gyakorlati formája. A szabályozott kultusz részei a rituális cselekmények, a szentnek tartott szó, hely és idő, tárgyak, valamint a rituális cselekményeket végrehajtó személyek. – Egy valláson belül több kultusz is kialakulhat, pl. helyi kultuszok, melyekben a természetfelettit főleg a szentnek tartott helyeken tisztelik. Források, ligetek, hegyek lehetnek a kultusz helyei, vagy pedig az ember által készített épületek, tárgyak körül alakul kultusz. Nemek, korcsoportok, foglalkozások képviselői is alkothatnak külön kultikus közösséget. A kultusz megalapítását primitív fokon éppúgy, mint a dogmatikus vallásokban, magának az istenségnek (ill. ősöknek, kultúrhéroszoknak) tulajdoníthatják: az aetiológiai elbeszélések szerint az istenek, szentek jelölték ki, hol és hogyan tiszteljék őket. A kultusz szabályozhatja az élőknek az elhunytak, ősök iránti magatartását is (→ halottkultusz, → őskultusz). A keresztény egyházak kialakulásuk során a régi „pogány” kultuszok sok elemét magukba olvasztották, átértékelték. Más elemek viszont a → népszokásokban néha „színjátszássá” szelídülve maradtak fenn, pl. a maszkos → alakoskodások jó része régi kultuszok emlékét őrzi. Azokat az elemeket, melyeknek átértékelése nem volt lehetséges, a kereszténység → varázslásnak minősítette. – Hazánkban leginkább a r. k. egyház adott lehetőséget a vallásos kultusz népi formáinak kialakítására. Bár a r. k. liturgia gondoskodik az istentisztelet egyöntetűségéről, a megengedett kereteken belül helyi kultusza alakulhat ki pl. egy-egy szentnek. Kegyképek, búcsújáróhelyek is külön kultusz tárgyaivá lehetnek. Néha spontán egyéni kezdeményezésből is alakul ki népi kultusz, pl. gyógyító erejűnek tartott források mellett, látomások nyomán stb. – Irod. Bálint Sándor: Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza (Bp., 1938); Manga János: A hasznosi tömegpszichózis. (A búcsújáróhelyek és a „hasznosi csoda” összefüggései) (Ethn., 1962).