őskultusz

a → halottkultusz egyik formája, a tényleges (vagy fiktív) ősök előírásos tisztelete, az ehhez kapcsolódó rítusok összessége. A társadalmi fejlődés különböző fokain jelentkezhet, többnyire jelen van azokban a kultúrákban, ahol a vérségi összetartozás tudata erős. Egy-egy család vagy nemzetség természetfeletti lénytől, istenségtől is származtathatja magát, melynek állatalakja is lehet (totemős). – Nagy szerepe volt az ókorban a rómaiaknál (Manes), a perzsáknál, ma is nagy szerepet játszik Indiában, a konfucianizmusnak szinte legkiemelkedőbb jellegzetessége volt. – A kereszténység külön őskultuszt nem ismer el, az ősök tisztelete csak az egyház által engedélyezett formákon keresztül történhet. – Az elhunyt ősöket sok helyütt jóindulatú védőszellemeknek tartják, akik gondoskodnak a föld termékenységéről s az élők jólétéről, ezt a jóindulatot azonban a rítusok betartásával kell biztosítani, ezért → áldozatokat mutatnak be nekik, képmásukat, esetleg csontjaikat a lakóházban vagy szent helyeken őrzik, emléküket imában, énekben fenntartják. Különösen a sikeres életű, nagy erejű ősök tiszteletére fordítottak gondot, mert úgy hitték, haláluk után még növekszik hatalmuk. Sok nép hitt abban is, hogy az elhunyt ősök az utódokban újjáélednek; ezt a hitet a névadás is tükrözheti. Ott, ahol az őskultusz fenntartására fiúutódok szükségesek, általában ragaszkodnak a korai házasodáshoz, ha fiúgyermek nem születik, örökbe fogadnak egy fiút. A kereszténység felvétele előtt a magyaroknál is fontos szerepe lehetett az őskultusznak, ahogy erre a régészeti leletekből, a krónikák leírásaiból s a rokon népeknél tapasztaltakból következtetni lehet. A nemzetség ősét itt is természetfeletti lénynek tartották: pl. turulmonda (→ Emese). Hasonló állatősök szerepelnek sok rokon nép eredetmondájában is. A magyaroknál éppúgy, mint a rokon népeknél, a → nagycsalád, a rokon halottak gyakran együtt temetkeztek. Az őskultusz régi formáinak megakadályozását szolgálta többek közt az a rendelkezés is László király első törvénykönyvében, hogy a halottakat a templom mellé kell temetni; ezt a törvényt később Kálmán király is felújította, de a családok igyekeztek továbbra is együtt temetkezni. – Az őskultusz maradványai a → keresztnévadásban mutatkoznak meg, az elsőszülött gyermek sok helyütt elhunyt őseinek nevét kapja. Különben az őskultusz formái az általános halottkultusszal egyezők. – Az őskultuszt a vallás és az istenfogalom kialakulása egyik fontos állomásának tartják, az utódok elképzeléseiben a különösen kiemelkedő ősök félistenekké vagy istenekké válhatnak. – Irod. Tagányi Károly: A hazai élő jogszokások gyűjtéséről (Ethn., 1919); Karjalainen, K. F.: Die Religion der Jugra-Völker (I–III., FFC, Helsinki, 1921–27); K. Kovács László: A kolozsvári hóstátiak temetkezése (Kolozsvár, 1944); Lőrincze Lajos: A tolna-baranyai (volt bukovinai) székelyek névadási szokásaihoz (Ethn., 1948); Ranke, Kurt: Der dreissigste und vierzigste Tag im Totenkult der Indogermanen (FFC, 140, Helsinki, 1951).