| szentkép | TARTALOM | Szent László, I. László (kb. 1040–1095) |
a középkor legendavilágának egyik legnépszerűbb szentje. Aligha volt élő személyiség (névnapja júl. 25.). Kultusza Bizáncból terjedt át a nyugati világba. Meseszerű legendája szerint óriás volt, egyes változatok szerint kutyafejű. Elhatározta, hogy olyan urat szolgál, akinél nincs hatalmasabb. A király az ördögtől félt, az ördög pedig Jézustól. Egy remete beszélt neki Isten fiáról. Érdemszerzés céljából azt tanácsolta neki, hogy hatalmas erejével szolgáljon Jézusnak: embereket vigyen át egy sebes folyón. Egyik éjszaka parti kunyhójában kisfiú ébresztette föl és kérte, hogy őt is szállítsa keresztül. Botját kezébe véve a gyermeket vállára ültette, de olyen nehéznek érezte, hogy roskadozott alatta. A kisfiú Jézus volt, aki megparancsolta neki, hogy botját szúrja a földbe. Ez a pogányok álmélkodására kizöldellt. Vértanúhalála előtt imádkozott, hogy azokat, akik hozzá könyörögnek, Isten mindig hallgassa meg. A késő középkor jámbor hiedelme szerint aki Szent Kristóf képét meglátja, azon a napon nem hal meg, baj sem éri. Ezért hazánkban is óriási méretekben, messze láthatóan festették a templomok külső falára (olykor belül is), hogy távolról is rá lehessen pillantani (Kőszeg, Kővágóörs, Lovasberény, Révfülöp, Velemér, Mánfa, Vizsoly stb.). Foglalkozásából érthető, hogy különösen az útonjárók, vándorok tisztelték patrónusként. Legújabban autósok erősítik kocsijukra megszentelt plakettjét. A pogány Szent Kristóf vándorútra kelt, hogy a legnagyobb kincset megtalálja. Ezért lett a kincskeresők védőszentje is. Alakja – részben áttételekben – belekerült a mesevilágba is. – Irod. Kálmány Lajos: Szeged népe (II., Szeged, 1891); Szövérffy József: Szent Kristóf (Bp., 1943); Nagy Dezső: A kincskeresők Kristóf-imádsága egy újabb varázskönyvünkben (Index Ethnographicus, 1957, 1960).