ősvallás kutatása

A kérdés kutatásának főbb állomásai: Cornides Dániel felolvasása (1784), Horváth János feltevése: uráli nyelvrokonaink hitvilágával való összehasonlítással ismerhető meg (1817), Kállay Ferenc megállapítása, hogy a samanizmus megismerése révén állapítható meg (1861), Ipolyi Arnold hatalmas magyar mitológiája (1854), Csengery Antal szilárd állásfoglalása: „ősvallásunk” nem lehet más, mint a → samanizmus (1870–74); az első összehasonlító kísérletek: Sebestyén Gyula (1900, 1902), Róheim Géza (1912, 1925), Solymossy Sándor (1922–1936); az újabb összehasonlító kísérletek: Diószegi Vilmos kidolgozza az összehasonlítás módszertanát (1954), felvázolja a pogány magyarok hitvilágát (1960), megkezdi a történeti rétegek szétválasztását (1969). – Az ősvallás természetesen csak feltételesen rekonstruálható, középkori krónikáink elszórt adataiból, rokonnépeink hitvilágából és az élő néphit egyes → survivaljaiból. Az bizonyíthatónak tűnik, hogy sámánjaik voltak, a világkép és kozmogónia azonban csak kikövetkeztetett. Utóbbi szerint a világmindenség három világból állott: felső-, középső- és alsóvilágból, amelyeket hatalmas fa, az „égigérő fa” kötött össze (→ világfa); a felső világ több (három, hét, kilenc) égrétegre oszlott; mind a három világot természetfeletti lények (jó és gonosz szellemek) lakták, akikkel rokonnépeink sámánjainak a magyar megfelelői, a → táltosok léphettek kapcsolatba. A táltosságra születnie kellett a jelöltnek: fölös számú csonttal (foggal, fogsorral vagy hat ujjal) jött a világra, gyermekkorában testi rendellenesség (rendkívüli nagy erő), vagy lelki zavar jellemzi (pl. búskomorság, túlzott félelem). Tudományát úgy kapja, hogy huzamos ideig (három napig) alszik: „elrejtezik”, „elragadtatódik”, vagyis lelke a túlvilágra megy, a szellemek ezalatt a testét szétdarabolják, hogy megállapítsák, vajon valóban van-e fölös számú csontja; ennek bebizonyosodásával a testet újra összerakják, és amikor felébred már táltos, akinek, hogy felavatódjék, fel kell másznia az „égigérő” fára. Kultikus tevékenysége a „szellemekkel” való tetszés szerinti közvetlen érintkezésből áll („révül, rejtezik, elragadtatódik”), amikor vagy a táltos lelke megy a szellemek birodalmába, vagy a szellemek költöznek belé. Ekkor sajátos öltözetben (agancsos vagy tollas fejviseletben) egyfenekű dobot verve idéző énekeket improvizált, amelyeknek a „haj, regő rejtem” (’haj [szellemeket hívó noszogató szó], révüléssel révülök’) refrén az egyetlen állandó soruk. A szellemek segítségével gyógyított és meg tudta mondani a térben és időben távoli dolgokat. – Irod. Cornides Dániel: Commentatio de religione veterum Hungarorum (Viennae, 1791); Horváth János: A’ Régi Magyaroknak vallásbéli ’s Erkölcsi Állapottyokról (II., Tudományos Gyűjtemény, 1817); Ipolyi Arnold: Magyar Mythologia (Pest, 1854); Kállay Ferenc: A pogány magyarok vallása (Pest, 1861); Csengery Antal: Tanulmányok a magyar ősvallásról (Bp., 1884); Sebestyén Gyula: A regösök (MNGY, V., Bp., 1902); Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); Diószegi Vilmos: A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben (Bp., 1958); Diószegi Vilmos: Az ősi magyar hitvilág (Bp., 1971).