névmágia

a → mágiának az a formája, amikor valamely személy vagy istenség nevét használják fel, ill. nem mondják ki, mágikus célzattal. A hiedelem alapja az, hogy a név a legteljesebben hozzátartozik viselőjéhez, tehát (az érintkezésen alapuló mágia elve alapján) senki sem juthat birtokába, senki se tudhatja meg, mert ezáltal hatalmába kerítheti a név viselőjét. Az ókori Egyiptomból fennmaradt feljegyzések tanúsága szerint pl. az istenek nevét nem volt szabad kiejteni, nehogy ezzel az ember haragjukat magára vonja. A névmágia egyik igen jellegzetes megnyilvánulása az a szokás, hogy ha a családban a gyermek súlyosan megbetegszik, más nevet, csúfnevet adnak neki, hogy ezáltal megszabaduljon a betegségtől, ill. a betegség „ne találja meg”. Ez a szokás szerte a világon ismert. Némely kutató ezzel magyarázza a ragadványnevek kialakulását. A névmágia emlékét őrzi nyelvünknek az a sajátossága, hogy néhány állatot (valószínűleg egykori totemállatot) (→ totemizmus) nem nevez meg, hanem körülír, jelzős formában, ill. rövidítve említ, pl. farkas vagy szarvas (állat). – Irod. Szemkő Aladár: Magyar adat a névmágiához (Ethn., 1923); Solymossy Sándor: Névmágia (Magy. Nyelv, 1927); Zlinszky Aladár: A névvarázs (Magy. Nyelv, 1927); Hegedűs Lajos: Adalékok a nyelvi tabu és a névmágia kérdéséhez (Magy. Nyelvőr, 1956); Kákosy László: Varázslás az ókori Egyiptomban (Bp., 1969).