parasztnóta

TARTALOM

paraszt stílusok a népművészetben

parasztönéletrajz

alkotójellegű → paraszt írásbeliség legfiatalabb műfaja. Mo.-on a 20. sz. elején bukkannak fel az első prózai parasztönéletrajzok, verses parasztönéletrajzaink viszont már a 19. sz. második feléből is vannak. A parasztönéletrajzok legtöbbjének megírását valami külső hatás (a néprajzi gyűjtő biztatása, felkérése, ill. pályázati felhívás) segítette elő. A parasztönéletrajz a hagyományos szóbeli, közösségi jellegű paraszti kultúrát fokozatosan felváltó népi írásbeliség sajátos, az egyéni sorsot, gondolatokat pontosabban, magasabb szinten kifejező műfaja. A parasztönéletrajz szerkezetileg és tartalmilag az irodalmi önéletrajz, önvallomás memoár műfaji törvényeihez igazodik, nyelvileg és stilárisan azonban nem. Az összes paraszti kézirat között a parasztönéletrajz áll legközelebb az élő beszédhez. Nagy többségét hatvan–nyolcvanöt esztendős emberek írták, akik életük végéről visszapillantva, gyerekkoruktól kezdve, időrendi sorendben írják le emlékeiket, hosszasan elidőzve a katonai, ill. háborús élményeiknél és néhány mondattal összefoglalva az utóbbi 20–30 év eseményeit. A parasztönéletrajzok tartalmi-szerkezeti súlypontja tehát az ifjú- és férfikor, ill. a családalapítás, munkakeresés éveinek, a mindennapos megélhetés nehézségeinek aprólékos leírása. Az ily módon megörökített emlékek számos – néprajzi szempontból forrásértékű – adatot tartalmaznak a század eleji paraszti életmódról (táplálkozás, öltözködés, gazdálkodás, építkezés stb.-ről), hétköznapi és ünnepi szokásokról, gyermekjátékokról, babonás hiedelmekről és nem utolsósorban parasztságunk politikai állásfoglalásáról és néha mindezek népköltészeti megnyilatkozásairól is. Sok parasztönéletrajz ugyanis dalbetétes. A „paraszti memoárok” néprajzi jelentőségére első ízben (1940) Bálint Sándor hívta fel a figyelmet. Az első „regényes” parasztönéletrajzok az 1930-as években jelentek meg nyomtatásban. Legnevezetesebbek: Kardos János hajdúböszörményi csikósszámadó könyve (1933); az 1967-ben újra kiadott „Két csongrádi szegényasszony élete”; a szentéletű Orosz István önvallomása (1940); a Kanadába kivándorolt Hoó Bernát kalandos élettörténet (1964) és Tamási Gáspár – a nagy író, Tamási Áron öccsének – megkapó szépségű írása (1968). A parasztönéletrajzok mindegyikére érvényes az, amit Veres Péter a csongrádi szegényasszonyok önéletrajzáról írt: „…a legértékesebb dokumentumok a forradalmat megelőző korszakból. Többet érnek, mint akármennyi politikai deklaráció. Ezekből lehet majd látni, hogy miért kellett a forradalomnak jönni. És ezekből látszik, hogy mennyire magára volt hagyatva ez a nép a 19. sz. végén és a 20. sz. elején.” A parasztönéletrajzok tudományos forrásértéke és kortörténeti dokumentum jellege vitathatatlan, néprajzi értékelésük és folklorisztikai feldolgozásuk folyamatban van. Sajnos a rendelkezésünkre álló parasztönéletrajzok táji megoszlása egyenetlen, nagy részük az Alföldről és Mo. északi vidékeiről, ill. Erdélyből származik. 1974-ben jelent meg egy parasztönéletrajzokat tartalmazó gyűjteményes kötet „Emlékül hagyom…” címmel. (→ még: életrajzi elbeszélés) – Irod. Egy magyar szentember, Orosz István élete (kiadta: Bálint Sándor, Bp., 1942); Hoppál Mihály–Küllős Imola: Parasztönéletrajzok–paraszti írásbeliség (Ethn., 1972); Győri Klára: Kiszáradt az én örömem zöld fája (Sajtó alá rendezte és előszóval ellátta Nagy Olga, Bukarest, 1975).