parasztgazdaság

TARTALOM

paraszti kultúra

paraszti írásbeliség

e fogalomhoz tartozik minden alkalmi és rendszeres feljegyzés, → felirat, verses, ill. prózai írás, amelyet parasztemberek különböző céllal – általában csak maguknak, ritkábban nagyobb közösség számára –, a megőrzés igényével írtak. A paraszti írásbeliség nagyobb része nem népköltészeti igényű alkotás, de a paraszti kultúrának fontos alkotórésze. A paraszti írásbeliség szerepe és jelentősége a 19. sz. második felétől nőtt meg, részint az 1868-as népiskolai törvény hatására, melynek következtében mind nagyobb tömegekhez jutott el az írásbeliség, részint pedig azért, mert a felbomló feudális társadalomban a népköltészet hagyományos, szóbeli megnyilatkozási formája elveszítette korábbi kizárólagosságát. A paraszti írásbeliség legkorábbi és legegyszerűbb formája a különböző használati tárgyakra, épületelemekre, fejfákra stb. írt nevek, dátumok, 1–2 mondatos feliratok; valamint a személyes és gazdasági vonatkozású, bibliai, ill. kalendáriumi, ládabeli bejegyzések. A paraszti írásbeliség nagyobb terjedelmű, összefüggő alkotásai 2 nagy csoportra oszthatók: 1. A másolások során létrejött parasztkéziratok, amelyek vagy a szóbeli, közösségi hagyomány írásos rögzítései, vagy a különböző népies irodalmi alkotások és ponyvanyomtatványok másolatai. Ezeket a másolatokat – néha tartalmuk, néha funkciójuk szerint is csoportosítva – kéziratos füzetekbe vagy könyvekbe, az ún. nótás, ill. daloskönyvekbe gyűjtötték össze (→ daloskönyv, → énekeskönyv, → katonakönyv, → vőfélykönyv stb.). A paraszti írásbeliség egyik sajátos megnyilatkozási formája a mesterlegények vándorlókönyve, amely az illető mesterség korabeli szabályairól, eszközkészletéről tudósít. – 2. Az önálló fogalmazású, egyéni célokra készített, egyéni gondolatokat kifejező verses és prózai alkotások már az alkotó paraszti írásbeliség megnyilvánulásai. Ilyenek a: levél (→ verses levél), napló, krónika (→ parasztkrónika), önéletrajz (→ parasztönéletrajz), ill. a népköltők, hírversírók munkái (→ népi verselő). Mindezeket az alkotásokat a hagyományos szóbeli, közösségi parasztkultúrán túllépő személyes igények hívták életre. Műfaji mintáik valószínűleg irodalmiak voltak, stílusuk, kifejezésmódjuk, frazeológiájuk viszont a hagyományos népköltészeti alkotásokéval rokon. A paraszti írásbeliség műfaji gazdagsága és a szóbeli hagyomány melletti jelentősége egyenes arányban nő parasztságunk iskolázottságának mértékével, az írás-olvasás általánossá válásával. A levélírás-olvasás pl. igen gyakori motívuma 20. sz.-i népdalainknak: „Édösanya levelet írt | Katona fiának…”, „Elment az én babám idegen országba, | Azt írta a levélbe, menjek én utána…”. – A paraszti írásbeliség alkotásainak néprajzi forrásanyagként való értékelése még nem, folklorisztikai feldolgozása pedig csak részben történt meg. S bár a paraszti kéziratok gyűjtése eddig nem volt rendszeres, a bp.-i Néprajzi Múz. Adattárában, a vidéki múz.-okban és levéltárakban számos emlékét őrzik népünk írásbeliségének. – Irod. Bedrich: Pisemnictá a lidová tradice (Olomouc, 1938); Bözödi György: Írásos népi műveltség (Termés, 1944); Eckhardt Sándor: A legrégibb parasztlevelek nyelve és stílusa (Magyar Nyelvőr, 1950); Takács Lajos: Népi verselők, hírversírók (Ethn., 1951); Ujváry Zoltán: Népi kéziratos verseskönyveink (Műveltség és Hagyomány, 1960); Ortutay Gyula: Az iskolai nevelés szerepe parasztságunk kultúrájában (Ethn., 1962); Gyenis Vilmos: Emlékirat és parasztkrónika (Irod. tört. Közl, 1965).