énekeskönyv

vallásos énekeket, esetleg imádságokat is tartalmazó kéziratos vagy nyomtatott gyűjtemény; prot. (ref.) neve zsoltároskönyv → (zsoltár). Régi neve kancionálé: a → ponyván megjelent énekesfüzetkéket népünk levél vagy istória néven is ismeri. Alkalmi válfaja a halotti vagy → virrasztóénekeket tartalmazó kéziratos halottaskönyv. A középkori kódexek és egyéb egyháztörténeti, valamint nyelvemlékek (→ népének) is tartalmaznak vallásos énekeket, de a magyar nyelvű éneklést igazán a reformáció és a könyvnyomtatás viszi diadalra. A 16. sz.-ban egymást követik a prot. énekgyűjtemények (Gálszécsi István, Székely István, Huszár Gál, Heltai Gáspár, Bornemisza Péter, Gönczi György), a betetőzést Szenczi Molnár Albert zsoltárfordításai (1607) jelentik. Ezután a katolikusok veszik át a kezdeményezést (Kisdi Benedek, Szegedi Ferencz Lénárt, Kájoni János, Illyés István, Náray György); a 18. sz.-ban mindkét felekezetnél újrakiadások jelennek meg, csak a század végére lendül fel ismét a kiadás (r. k. Szent-mihályi Mihály stb.). A 19. sz.-ban említésre méltó r. k. énekeskönyv még Szemenyei János–Kposia Gyula, valamint Tárkányi Béla és a Zsasskovszky testvérek több kiadást megért műve. A jelen században előbb a r. k.-ok (Harmat Artúr–Sík Sándor), majd a prot.-ok (Révész Imre–Karácsony Sándor– Ádám Jenő–Áprily Lajos–Balla Péter) fordulnak újra a régi és népi énekek felé. E többségükben jóváhagyott énekeskönyvek anyaga ugyanis jelentős részben idegen szövegű (latin), ill. dallamú darabokból áll, a tömegek éneklési gyakorlatára való hatásuk meglepően átmeneti: a legmaradandóbb (Szőlősy)-Kisdi-féle gyűjteményből pl. (mely maga is régi, hagyományos énekeket újított fel) mára talán két tucat ének ha maradt, de a Harmat–Sík-féle könyvből is csak 10–15-öt vett át a nép, ill. tartott meg a szájhagyomány. Pedig ezek az énekeskönyvek nem liturgikus, hanem közösségi, gyülekezeti énekeket tartalmaznak, melyeket ünnepkörök és egyéb alkalmak, a r. k.-oknál a biblikus alakok és egyéb szentek köré csoportosítva szoktak közölni. Igyekeztek olcsó, népszerű kiadásokban is az írástudó emberek kezére juttatni. Többnyire kántorok, → előénekesek, olykor → énekes koldusok vagy → históriások vezették az együtténeklő csoportokat. A legtöbb kiadvány csak szöveges (különösen a protestánsoké), de a kottás sem sokat segített a zeneileg többnyire képzetlen hivőseregnek. – A nép körében jóval ismertebbek és használtabbak voltak a vidéki kántorok, búcsúvezetők (pl. a jászladányi Orosz István) és más ponyvaszerzők által kiadott énekeskönyvek. A 4–8 lapot tartalmazó, 8-adrét alakú ponyvai énekeskönyvek főként a 18. sz. vége óta s különösen a múlt század második felében szaporodtak el. Ismert ponyvakiadók jelentették meg, elsősorban Somogy, a Jászság és D-Mo. ontotta a kiadványokat, de egyebütt, főként a fővárosban is sok látott napvilágot. Az asszonyok könyvnyi terjedelemre felszaporodott gyűjteményeiket cérnával összefűzték, az ágyfejben tartották. Népünk körében legalább ilyen elterjedt volt a sokféle kéziratos énekeskönyv, ill. füzetlapokra írt népének. Ezeket többnyire nyomtatott kiadványokból válogatták, másolták, mintájukra egyes → népi verselők maguk is alkottak újat. Különösen népi a r. k. és prot. felekezetnél korábban egyformán ismert halotti énekkincs, melyet a halottaskönyvekben gyűjtöttek egybe. A bukovinai székelyek néha több száz oldalra rúgó halottaskönyvei valóságos kódexek: a virrasztó és halotti énekeken kívül meséket, betyártörténeteket, találós kérdéseket stb., sőt még hasznos tudnivalókat is tartalmaztak; a 48 órán át tartó halottvirrasztás ennek segítségével könnyebben volt megoldható, főként a virrasztók szertartásmesterei, a paraszti kántorok vagy előénekesek, énekvezetők vették nagy hasznukat. (→ még: daloskönyv) – Irod. Schram Ferenc: Bevezető népénekeinkhez (Bp., 1958).